Közutálatnak örvendett az első magyar nyelvújító

Szily Kálmán kétkötetes munkája, A magyar nyelvújítás szótára szerint nagyjából 10 000 (tízezer!) szót köszönhetünk az iparkodó neológusoknak. Ezek egy része ma már persze nem használatos, vagy legalábbis nehezen tudnánk elképzelni, hogy valaki mondjuk görebet mond lombik helyett, de a többség – az alvajárástól az elméleten, a korszakon, az öltözéken és a szenvedélyen át egészen a zsarnokig – gond nélkül vészelte át az elmúlt századokat (azt meg talán mondanunk sem kell, hogy a század szó is nyelvújítás korabeli lelemény). Persze a nyelvújítók a nagy szógyártás közben gyakran elragadtatták magukat, de hát ez már csak így megy, ha az ember a haza üdvén munkálkodik szüntelen.

Pontos számot nem tudunk mondani, de úgy tippeljük, hogy minden egyes szép új magyar szóra jutott legalább egy (vagy akár tíz) affektáló, kerékbe tört, ízléstelen vagy teljesen nonszensz szószörnyeteg. A balsikerű nyelvújító próbálkozások közül sokat maguk az ortológusok (akik egyébként nem feltétlenül a nyelvújítás ellen voltak, hanem inkább annak féktelen tempójával és gyakori túlkapásaival nem tudtak azonosulni) gyűjtöttek össze az 1813-ban kiadott híres gúnyiratukban, a címlapján Zafyr Czenczit, azaz Kazinczy Ferencet cikiző Mondolatban. Itt aztán tényleg tömegével találunk olyan kínpadon facsart magyar szószerűségeket, amelyek nem véletlenül nem gyökeresedtek meg a nyelvben. Ilyen a muzsiköszönösdi (koncert), a bámtest (gyönyörű testalkat), az anybeszélet (anyanyelv), a nyugodalombizgató (felbujtó), a hüllőesmérettség (hüllőkkel foglalkozó tudomány – mondjuk ez speciel tök jól hangzik!), a mezengy (pásztoridill), a színmártákság (festőművészet), az okértség (filozófia), a módivagyonság (divatozás), a tanyarév (kikötő, amúgy ez sem olyan rossz), a bűnkemence (purgatórium), illetve ilyen maga a cím is, a mondolat (beszéd) is, amely az egyik legfanatikusabb neológus, a tanárként és lapszerkesztőként is dolgozó Barczafalvi Szabó Dávid szókölteménye.

Kazinczy Ferenc portréja 1812-ből (forrás: Wikipedia)

Az ifjú Barczafalvi az elsők között, sőt talán elsőként lépett színre nyelvújítóként, hisz már 1786-ban bejelentette a pozsonyi Magyar Hírmondóban, hogy új szavakat fog használni „mindaddig, valamig csak azoknak nem tetsző voltok felől” meg nem győzik, majd meg is kezdte a neológiai szőnyegbombázást, amivel rögvest hatalmas megbotránkozást okozott a kifinomult és az újdonságokra kevéssé nyitott olvasóközönség körében. Ugyan a laphoz érkező gyűlölködő levelek hatására időlegesen kénytelen volt visszavonulót fújni, a rákövetkező évben ismét nagy lendületet vett, és megjelentette a Szigvárt klastromi története című regényfordítását, amelybe annyi maga csinálta szóújdonságot zsúfolt, hogy az gyakorlatilag teljesen olvashatatlanná tette a végeredményt. Barczafalvi munkásságát nagyjából egyforma mértékben támadták az ortológusok és a neológusok: az előbbi csoporthoz húzó Batsányi, ha nem is nevesítette a mániákus szóiparost, de keményen kritizálta azokat a nyelvújítókat, akik „két ölnyi hosszúságú idétlen szavaikkal rútítják könnyűfolyású nyelvünket, melyeket nem csak nem érthetni, de még csak ki is alig mondhatni”, míg Kazinczy a Szigvárt-fordítás kapcsán jegyezte meg, hogy „románt (regényt) fordítani, s a gyönyörűségre szolgáló dolgokat is idétlen nevekkel mocskolni el, megengedhetetlen vakmerőség”.

A Mondolat címlapja (forrás: Wikipedia)

Való igaz, hogy Barczafalvi látszólag minden önkritika és stílusérzék nélkül ontotta magából az új szavakat. Nem elég, hogy olyan remeklésekkel állt elő, mint a gondolyag (fogalom), hömp (kugligolyó), fintorma (szarkazmus), popont (kettőspont), lakkormány (politikus), nagy igyekezetében még a hónapokat sem kímélte. Így lett nála a január zúzoros, a február enyheges, a március olvanos, és ebben a szellemben tovább: nyilonos, zöldönös, termenes, halászonos, hévenes, gyümölcsönös, mustonos, gémberes és fagyláros. Noha még sokáig élt, üstökösszerű neológusi karrierje ezzel nagyjából le is zárult; a tevékenységét övező általános ellenszenv miatt a leglelkesebb magyar szógyártó önként adta fel a harcot, és többé nem vállalt szerepet a mozgalomban. Személyéről mégis érdemes megemlékezni, hisz megszállottsága, határtalan kísérletező kedve és a tény, hogy már ilyen korán felismerte a nyelvújítás fontosságát, bőven feledtetik baklövéseit. Na és nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a lesajnált, kinevetett és megvetett Barczafalvi Szabó Dávid rövid ámokfutása során végül csak alkotott vagy száz olyan magyar szót, amelyet ma is nap mint nap használunk: ilyen például a zongora, a belváros, a helyettes, a csontváz, a hímzés, a művész, a külföld, a mondat, a társadalom vagy az esernyő.

Hol is tartanánk ma nélküle?