Betűhiányos alkotások: lipogramma az irodalomban

A lipogramma egy olyan – többnyire irodalmi jellegű – szöveg, amely szándékosan és következetesen mellőzi az ábécé egyik (vagy akár több) betűjét; szóval afféle virtuóz nyelvi játék, aminek különösebb értelme vagy célja többnyire nincsen, mármint azon kívül, hogy bemutassa: szerzője ilyet is tud. Nyilván minél gyakoribb az a bizonyos betű az adott nyelvben, annál nehezebb többé-kevésbé értelmes, koherens, gördülékeny és olvasható lipogrammát  alkotni, ráadásul a végeredmény jó eséllyel fog inkább egy fárasztó bűvészmutatványra, semmint valódi irodalmi alkotásra emlékeztetni, szóval nem csoda, hogy aránylag kevesen kaptak bele ebbe a – mondjuk így – műfajba, hosszabb szövegeket meg aztán pláne nagyon-nagyon ritkán írtak ilyen módszerrel.

Pedig a lipogramma elég régi – sőt: ősi – forma: elsőként egy Laszosz nevű, i. e. 6. században élt görög költő, zeneszerző és zenetudós próbálkozott vele, aki Himnusz Démétérhez és Óda a kentaurokhoz című költeményeiből száműzte teljesen a szigmát, mivel állítólag nemigen kedvelte. Legalábbis így írja Quintus Curtius, az első században élt nagy tekintélyű római történész, és kénytelenek vagyunk hinni neki, mivel Laszosz költeményeiből csupán töredékek, kósza sorok maradtak fent. Sajnos ugyancsak elveszett a két késő ókori költő, Larandai Nesztor és Szicíliai Triofiodor Iliász-, valamint Odüsszeia-átdolgozása is, ami már csak azért is kár, mert – ha minden igaz – egészen egyedülálló és a maga értelmetlenségében is igen figyelemre méltó vállalkozás lehetett: mindkét költő 24 könyvre osztotta fel a saját részét, majd a görög ábécé sorrendjét követve minden könyvből kizártak egy betűt, azaz az elsőben nem szerepelhetett az alfa, a másodikban a béta, a harmadikban a gamma és így tovább (itt jegyezzük meg, hogy a lipogramma természetesen görög eredetű szó, jelentése: betűelhagyás).

Valami hasonlót művelt Petrus Riga, a 13. században élt francia költő (egyúttal a reimsi katedrális kanonokja) is, aki Aurora címmel írt latin nyelven verses kommentárt a Bibliához, melyben minden egyes éneket egy lipogrammatikus költeményben írt összefoglaló követi, az első az a betű, a második a b, a harmadik a c stb. teljes mellőzésével (ez viszont szerencsére nem veszett el, sőt, ha nagyon sok pénzünk van, talán még egy eredeti példányhoz is hozzá tudunk jutni).

Ahogy azt már említettük, a lipogramma a későbbi századokban is végig az irodalom peremvidékén ragadt, szóval nem nőtt ki belőle semmiféle művészi mozgalom vagy tradíció. A komolyan vehető írók és költők eleve nem nagyon foglalkoztak lipogrammákkal, habár pár kivétel azért természetesen akadt: a spanyol barokk irodalom legismertebb és legfontosabb alakja, Lope de Vega is írt öt olyan novellát, amelyekből hiányzott az ábécé első öt magánhangzója.

Lope de Vega, a legismertebb író, aki lipogrammákkal is próbálkozott (forrás: Wikipedia)

Magyarországon a betűelhagyásos irodalom egyik alfaja lett különösen népszerű: az egymagánhangzós lipogramma, vagyis az, hogy a szerzők egy kivételével az összes magánhangzót kitiltották a műveikből. Ennek az egyik leágazása ugyebár a Karinthy által elnevezett eszperente, ami a mai napig egészen jól tartja magát; a nagy úttörő azonban nem ő volt, hanem egy Varjas János nevű debreceni professzor, aki már a 18. században számos verset írt csupa e (és é) betűvel. Egyiket – a Megtért embernek énekjét – még Kazinczy Ferenc is beválogatta Magyar régiségek és ritkaságok című gyűjteményébe. A művet itt lehet elolvasni, mi most csak a kedvenc versszakunkat emelnénk ki belőle:

Emlékezem, de keservesen,
Mely feslett életet éltem!
Vesztegettem és henyéltem
Testemet neveltem kényesen,
Érzem lelkesen. 

Az egymagánhangzós versikék legnagyobb magyar mestere egy manapság nem túl sokat emlegetett költő, a nyelvújítás kori irodalmi élet egyik érdekes színfoltja, Kazinczy pártfogoltja, a Varjas Jánosnál egy-két generációval fiatalabb Édes Gergely volt, aki nagyipari mennyiségben gyártotta a lipogrammákat, és minden egyes magánhangzónak szentelt legalább egyet. Az ü betű köré felhúzott költeménye például így fest:

Hát, igen; az ember inkább csak sejti, hogy ez magyarul van. Azért, ha valakit érdekel, idetesszük a magyarázatát (vagy fordítását) is, bár nem feltétlenül leszünk tőle okosabbak: „Szép szűz! mely orcádon kiüt, hát füst nélkül való tűz süt? Kérlek, hogy magad megbecsüld, a buja szerelmet kerüld”

A leghíresebb (vagy leghírhedtebb), és egyben alighanem az első lipogrammatikus regény, a Gadsby már a huszadik század terméke: 1939-ben jelent meg, a szerzője pedig egy bizonyos Ernest Vincent Wright nevű úriember volt, aki meglehetősen enigmatikus figura, a források még abban sem egyeznek meg, hogy angol volt-e, vagy amerikai (amúgy valószínűleg inkább amerikai). 50 ezer szóból álló regénye az angol nyelvben (és mellesleg a magyarban is) leggyakrabban előforduló magánhangzónak, az e-nek üzent hadat (vagyis állítólag Wright regényének első kiadásába azért becsúszott pár e betű, de ezt később javították). A századforduló és a húszas évek között játszódó regény története röviden: az ötvenéves John Gadsbyt aggasztja szülővárosának, Branton Hillsnek a hanyatlása, ezért összefogja a város fiataljait, hogy megalakítsák a helyi ifjúsági szervezetet, amely reményei szerint majd a polgári szellem építését és az életszínvonal javítását szolgálja. Habár a helyeik eleinte nem lelkesednek a dologért, fiatalok Branton Hillst álmos kis településből pezsgő, virágzó várossá változtatják, Gadsby pedig polgármester lesz.

Ernest Vincent Wright (fotó: Wikipedia)

Az talán ennyiből is kitűnik, hogy a Gadsby nem feltétlenül irodalmi érdemei miatt érdemes a figyelemre, de maga Wright sem hitte, hogy az új Ulyssest írta volna meg; inkább csak afféle mókának, kihívásnak fogta fel a dolgot. A magánkiadásban megjelent könyv nem is zavart túl sok vizet: főként csak az avantgárd kísérletekre fogékony európai művészek, illetve a fura kuriózumokra vadászó könyvgyűjtők körében tett szert komolynak nevezhető kultuszra. Érdekes adalék – és egyúttal kissé hátborzongató –, hogy Wright a könyv megjelenése után alig pár hónappal, 67 évesen elhunyt, a raktár pedig, amelyben a könyv példányainak jelentős részét tárolták, leégett, így ma már egy eredeti, első kiadású Gadsby akár olyan hárommillió forintot is érhet (ha egyáltalán akad eladó példány).

Nyilvánvaló hiányosságai ellenére bevallottan a Gadsby jelentette az elsőszámú inspirációt a huszadik század második felének egyik legfurcsább irodalmi kísérletéhez, a francia Georges Perec (ejtsd: perek) 1969-ben megjelent regényéhez, a háromszáz oldalas La Disparitionhoz (A hiányzás vagy Az eltűnés), amely szintén az e betű használata nélkül készült. Az Ernest Vincent Wright magnum opusával való hasonlóságok itt viszont véget is érnek: a La Disparition ugyanis nem dilettáns irodalmi akrobatika, hanem egy igazi regény egy igazi írótól (Perec a radikális irodalmi játékairól ismert, ma is létező francia művészcsoport, az OuLiPo tagja volt), azaz volt számottevő kritikai visszhangja, foglalkoztak vele az irodalomtudósok, és pár nyelvre még le is fordították, habár ez nem lehetett túl egyszerű feladat. Az üresség, a hiányérzet, a szüzesség, a rejtély és a csönd témaköreit detektívregényszerű formában feldolgozó mű után pár évvel Perec írt egy másik lipogrammatikus regényt is (Les revenentes), amiben az e betűn kívül nem szerepelt más magánhangzó, de az már inkább csak amolyan utánlövésnek tekinthető.

(Kiemelt kép: Georges Perec; fotó: Louis Monier/Getty Images)