Annak, aki még sosem nézett filmet világpremier idején egy nagy filmfesztiválon, nehezen lehet leírni, hogy milyen érzés. Ott ülni egy moziteremben, amikor egy film először találkozik a közönségével egészen varázslatos pillanat. Ráadásul egy szűz közönséggel. Egy közönséggel, amelyik még nem találkozott a filmről írt kritikákkal és közösségi médiás véleményekkel, nem látta az előzeteseket és a plakátokat, mert jó eséllyel a vetítés pillanatáig még nem jöttek ki ilyenek.
Nincsenek kapaszkodók, senki sem tudja, mire számíthat az élmény hatására. Ott ülni ilyenkor a teremben egy felfokozott állapot. Nem csoda, hogy ilyenkor a jelen lévő filmes újságírók hajlamosak a szokottnál lelkesebbek lenni. Sokszor olvashatjuk a „korszakos mestermű”, a „zseniális” vagy a „lenyűgöző” kifejezéseket olyan filmeknél, amikről később nagyjából az lesz a konszenzus, hogy jók vagy egész jók voltak.
Azonban vannak egészen varázslatos pillanatok, amikor az ember már a film közben úgy érzi, hogy tényleg valami különleges dolog születésénél van jelen. Egy nagy pillanatnál lehet ott, amikor egy olyan film tárul a szeme elé, aminél vitán felül áll, hogy egy új klasszikus született. Pontosan ezt éltem át szombaton késő este, amikor a három és fél órás, egy 15 perces szünettel megtoldott A brutalistát néztem a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon.
Forrás: Protagonist Pictures
A NAGY AMERIKAI FILM
A nagyrészt Magyarországon forgatott A brutalista az a fajta hitelesnek érződő életrajzi történet, ami után minden néző elkezd a Google segítségével utánajárni, hogy ki is volt ez az elfeledett, híres XX. századi építészünk, Tóth László, akiről a film szól. Mindenkinek megspórolok egy keresést: ez a Tóth László soha nem létezett, az író-rendező Brady Corbet és felesége, a forgatókönyvíró Mona Fastvold agyszüleménye.
A brutalista ráadásul még csak nem is egy nagy regény filmadaptációja, hanem egy teljesen eredeti ötleten alapul. A témájában minimálisan kapcsolható ugyan King Vidor 1949-es A forrás című filmjéhez, de remake-nek ettől még semmiképp sem nevezhető.
Az, hogy A brutalista nem regényadaptáció, leginkább azért meglepő, mert a filmet nézve végig azt éreztem, hogy egy nagy amerikai regény bontakozik ki előttem, csak épp a film nyelvén. Egy új Elfújta a szél, egy új Moby Dick, egy új A nagy Gatsby vagy egy új Ne bántsátok a feketerigót.
A nagy amerikai regénynek azonban megvan a film párja is: A NAGY AMERIKAI FILM.
Ide főképp olyan mozikat sorolhatunk, melyek epikus méretben, egy többéves vagy több évtizedes korszakot átfogva képesek megragadni valamit Amerika velejéből, és megmutatni, hogy mi tette azzá az országot, amilyennek ma ismerjük. A keresztapa, az Aranypolgár, a Volt egyszer egy Amerika vagy a Vérző olaj mind ilyen filmek, és ehhez az illusztris társasághoz most már A brutalistát is odasorolhatjuk.
Forrás: Protagonist Pictures
Egy nagy amerikai történet két magyarról
Az külön szerencse, hogy valamiért A brutalista rendezője, Brady Corbet úgy gondolta, hogy az ő nagy amerikai filmjéhez egy magyar házaspárt választ a történet főhősének. A bevándorlás, a bevándorlók és családjaiknak történetei amúgy is szorosan hozzátartoznak az amerikai álomról szőtt hosszú évtizedek során a fejünkben kiépült képhez, de eddig ezek a történetek jobbára Írországból vagy Olaszországból érkezőkről szóltak (a mai környezetben játszódó filmeknél ezt a szerepet már Mexikó tölti be). Az amerikai magyarok nagy eposza mostanáig váratott magára.
A rendező már az első nagyjátékfilmjét, a 2015-ös Egy vezér gyermekkorát is Magyarországon forgatta, a vágóját, a magyar Jancsó Dávidot pedig a feleségétől, a rendezőként is dolgozó Mona Fastvoldtól „kérte kölcsön”, így mondhatjuk, hogy rendelkezik némi ismerettel a magyarokról.
A nagy amerikai eposzát, A brutalistát egy rövid olaszországi márványbányás kitérő kivételével teljes egészében Magyarországon vette fel, és amerikai filmestől szokatlan módon páratlanul figyelt arra, hogy a filmben elhangzó magyar szavak és mondatok valóban úgy hangozzanak a szereplők szájából, ahogy azoknak hangzaniuk kell.
Az 56-os magyar menekült gyermekeként született Adrien Brody tökéletes választás volt Tóth László szerepére, lévén a családi szál miatt olyan maximalizmussal játszik, amilyet utoljára A zongoristában láthattunk tőle. Minden magyarul kimondott bazdmegje a helyén van, a magyar szavak és mondatok hitelesen hangzanak a szájából, bár tény, hogy amikor hosszabb magyar szövegeket hallunk, azt már magyar színészek adják a szájába.
Hozzá képest a feleségét játszó Felicity Jones (A mindenség elmélete) egy fokkal kevésbé meggyőzően beszél magyarul, de már önmagában az is szívmelengető, hogy egy amerikai filmben ennyire odafigyeltek arra, hogy a két karakter magyar és zsidó gyökerei ennyire hitelesen jelenjenek meg. Kisebb szerepekben pedig magyar színészek is feltűnnek, közülük talán a leghosszabb játékidőt és a legtöbb szöveget a Larryből ismert Vilmányi Benett kapta.
Forrás: Protagonist Pictures
Egy nagy álom nagy ára
Tóth László holokauszt-túlélőként köt ki Amerikában, csak a tengerentúlra érve tudja meg, hogy a felesége, Erzsébet is túlélte a tábort. Bár Európában ünnepelt építész volt, az új világban Lászlónak a semmiből kell felépítenie az életét, miközben azon is dolgozik, hogy valahogyan maga után hozza Európából a feleségét és a rokon kislányt, aki árván maradt, és akire vigyáz. A majdnem hajléktalan létből a dúsgazdag, holland származású üzletember, Harrison Lee Van Buren (Guy Pearce ragyogóan kétszínű a szerepben) ragadja ki, aki egy könyvtár-felújítási munka során fedezi fel László tehetségét, és utánajárva az európai munkáinak fedezi fel, hogy a Bauhaus-építészet egyik legnagyobb tehetsége áll mellette felfedezetlenül.
Van Buren már mindent elért, amit elérhetett, és eljutott oda, hogy szeretne valamit visszaadni ebből a közösségnek, és persze ez által a saját szobrát is építené: felkéri Lászlót, hogy építsen fel neki a saját stílusában egy monumentális közösségi teret, ami egyszerre művelődési ház, koncert- és színházterem, kápolna valamint könyvtár. A film pedig bemutatja ezt az elképesztően ambiciózus építkezést, annak minden nyűgjével együtt. Mert a nagy álmok megvalósításáért nagy árat kell fizetni.
Forrás: Protagonist Pictures
Mindent egy lapra
A brutalista már a nyitójelenetével elképesztő intenzitásról tesz tanúbizonyságot. Erzsébet levelének magyar nyelvű felolvasása közben zakatoló, a bőrünk alá kúszó zene tölti meg a hallójáratainkat, miközben az Adrien Brody alakította László emberek tömegén át, egy sötét helyről közeledik a fény, a felszín felé, sötét embertömegen keresztülgázolva. Olyan, mintha László a pokolból, vagy a földi poklot jelentő holokauszt-táborból jutna fel a fényre, ami ez esetben Amerikát jelenti. Végül rájövünk, hogy azt nézhettük végig a nyitányban, ahogy utasként kijön a hajó sötét gyomrából, hogy aztán meglássa a partot, és az Amerikát jelképező Szabadság-szobrot New Yorkban.
A brutalista igazi audiovizuális szőnyegbombázás. A képi világa intenzív, a hangzása és a különleges zenéje mindent eltelít és még úgy sem érezni lassúnak, hogy a játékideje valóban három és félórás. A szünettel két etapra bontott film két felét leginkább az különbözteti meg egymástól, hogy míg a játékidő első felében László egyedül van, a folytatásban már Erzsébeték is megérkeznek hozzá, és az új világ kezdeti nehézségei után a férfi belekezdhet a nagy pennsylvaniai álom megépítésébe.
Ahogy az egy nagy filmhez illik, Brady Corbet számos témát érint A brutalistában. Bár László komoly lehetőséghez jut az építkezéssel, a környezete – ha finoman is – mindig emlékezteti rá, hogy nem közülük való, és zsidóként próbál építeni egy közösségi helyet a kereszténységnek. A mecénás-művész viszonyt is izgalmas megvilágításba helyezi az alkotás a Guy Pearce és Adrien Brody közti kapcsolat rétegeinek felfedésével, de van mondanivalója az ópiumfüggőségről és arról is, hogy a holokauszt milyen hatással volt a túlélőkre, és hogyan próbáltak önvédelemből beolvadni a keresztény közösségekbe, szándékosan nem hangsúlyozva a zsidóságukat.
Forrás: Protagonist Pictures
De A brutalista elsősorban az alkotásról, a nagy álmokról és azok megvalósításáról, valamint az ehhez szükséges rengeteg áldozatról szól. László kis híján beleroppan az építkezésébe, és húzza magával a családját is. Néha nehéz eldönteni, hogy amit tesz, azt a közösségért teszi, vagy azért, hogy nyomot, egyfajta emlékhelyet hagyjon maga után a világban. Mert a nagy, kompromisszumot nem ismerő művészek sokszor rendkívül önzők tudnak lenni.
Szokás azt mondani, hogy „Nem a cél fontos, hanem az odavezető út”, de A brutalista bátran szembe megy ezzel, és nyíltan kimondja: igenis a cél az, ami számít. Mert ha az alkotás végeredménye nem jó, hiába volt izgalmas az odáig vezető út, nem fog nyomot hagyni a világban.
Ez merész állítás, de egy Brady Corbet ambícióival megáldott alkotótól nem is várnánk mást. A filmes A brutalistával mindent feltett egy lapra, és nyert.
70mm-es filmre forgatott egy három és félórás, szünettel tarkított, régimódi, mégis modern óriásmozit az amerikai álom csalókaságáról és az odáig vezető rögös útról. A filmet 26 filmtekercsen szállították a velencei vetítésre, a tekercsek összesen 150 kilót nyomtak.
A digitális filmezés korában ilyet csinálni monumentális teljesítmény. Ehhez a filmhez elképesztő bátorság és ambíció kellett, mert egy ennyire ambiciózus és kompromisszummentes film bukása magával sodorhatja egy rendező karrierjét. Szerencsére nem ez történt, hanem valami nagyon más: Brady Corbet személyében egy nagy amerikai rendező született!
A brutalistát a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. A filmnek már van magyar forgalmazója, de a bemutató időpontjáról még semmit nem lehet tudni.
