Kissé hülyén hangzik, de vállalom: a Jóbarátok nekem afféle gyógyír. Előkerül, amikor szó szerint beteg vagyok, mert ennyi nézés után már nem kihívás követni a történéseket, viszont mindig megnevettet. Nem hangosan hahotázva, nem is gurgulázva, hanem egyszerűen csak belsőleg hat. Felderít, melegséggel tölt el.
A komfortételekhez hasonlóan egy komfort-néznivaló. Tökéletes, amikor egy zúzós nap után szita az agyam, és semmi új impulzusra nem vágyom – de valamire azért mégis. Furcsa vele a viszonyom azért is, mert nem vagyok nagy sorozatnéző. Nem szippantott be a Netflix, mert nem akarom, hogy beszippantson. Jó pár éve sok beszélgetésben gyakran csak udvariasan mosolygok, mert fogalmam sincs, hogy miről van szó. Nincs tehát különösebb sorozatműveltségem, nem ebben a mezőnyben emelkedik ki nálam a Jóbarátok. Ennél sokkal személyesebb a kapcsolatom vele.
13 dolog, amiért 30 év után is szívesen veszem elő a Jóbarátokat
Az egyik főszereplő közelmúltbeli tragikus halála kapcsán egy tiszteletkörrel adózom Matthew Perry emléke előtt. Tudható, hogy Chandler Bing megformálójaként az ő személyisége még a többiekénél is jobban összefonódott a karakterrel. Mégpedig parádésan. Ő az a szereplő a habkönnyű sorozatban, akinek a kiszólásai mögött valahogy több van, egy olyan szarkazmus, amire bátran építkezhettek a forgatókönyvírók. Mindig együtt éreztem vele, és a 2021-es Friends: The Reuniont nézve nagyon fájdalmas látni őt, és hallani a kevés, keserű megszólalását. A Jóbarátok Chandlere boldogságra lelt Monica mellett, még ha dugiban cigizve nem is tudta teljesen letenni a függősége tárgyát. A valóságban sem tudta, és bárcsak csupán a dohányzás démonával küzdött volna.
1. A Jóbarátok-rajongók szókincsébe beépültek a szereplők aranyat érő poénjai. Nálunk családi dumák lettek belőlük. Akarhat többet ennél egy sorozat, minthogy évek, évtizedek múltán is idézgessük? Ilyet csak olyan örök érvényű darabok tudnak, mint a Monty Python, A tanú vagy egy másik személyes kedvenc, a Karinthy-fordította Micimackó. Gasztro-rovatosként talán mondanom sem kell, melyik a kedvencem.
„Joey nem ad a kajájából!”
Matt LeBlanc Joey szerepében (Fotó: Warner Bros.)
2. Hat olyan színész alakítja a sorozat főszerepeit, akikre idővel ráolvadt a karakterük, és szabályosan lubickoltak a komédiázásban. Érdemes megnézni az első évadot. Ekkor még egy jóval átlagosabb sitcomot lát a néző. Epizódról epizódra lényegültek át a színészek a szerepükké, és a későbbi nyilatkozatokból tudjuk, hogy a forgatókönyvírók is egyre inkább a színészekre írták a szerepeket. A figyelmes néző több évadon át aggódva nézte a Chandlert alakító Matthew Perry színváltozásait. Már a sorozat alatt küzdött a függőségeivel, aminek nyomai meglátszottak az arcán.
3. Mert szeretettel teli. Az egész. Nyilván ezzel lopta be magát annyi millió néző szívébe. Szeretettel telik a poénok, a történet szövése, az egész miliő és még egymás csesztetése is. Rachel és Ross kusza szerelmi szálán kívül nem vitték magukkal a sérelmeiket, mindig feloldották a konfliktusokat, és ez olyan jó érzés nézőként is.
David Schwimmer és Jennifer Aniston (Fotó: Warner / Collection ChristopheL via AFP)
4. A sorozat nagy erénye, hogy a legidegesítőbb karaktereket is szerethetővé tette. Janis csillárrepesztő vihogása vagy a frusztrált, legkevésbé sem jó fej Gunther is brillírozik a szerepében, akárcsak Monica és Ross nem a legszimpatikusabb szülei, akik majomszeretettel imádták a fiukat, és ridegtartásban nevelték a lányukat. A két fő letéteményes e téren kétségtelenül a Rachelt alakító Jennifer Aniston és Ross Geller, alias David Schwimmer. Aniston a forgatókönyv szerint elkényeztetett, nyafka és önző lányt is szerethetővé tette, David Schwimmer pedig egyszerre hozta a tudálékos, de szerencsétlen fickót, aki minden hibája ellenére végtére is az egész sorozatban semmire másra nem vágyott, mint családra, gyerekekre és persze Rachelre.
5. Mert egy egészen kivételes egyensúlyt találtak a könnyed komédiázás és a valódi problémafelvetések között. Egy poénkodásra épített sitcom, amiben mindig egy kicsit magunkra ismerünk. A folyamatos helyzetkomikumok mögött komoly témák is megjelentek: válás, megosztott gyereknevelés, Phoebe úgy nő fel, hogy eldobta magától az édesanyja és édesapja, Chandler karrierváltása, Ross magánéleti krízise, amikor hosszú időn át dolgozni sem tud és nyugtatót szed.
Még sincs igazi nagy dráma, a mai sorozatokban szinte elvárt feszültségkeltés benne. Amennyi drámázást beleszőttek a sorozatba, az olykor már-már inkább a drámák paródiája. Emiatt tényleg kikapcsol, és nem úgy függsz rá, mint azokra a bizonyos darálós sorozatokra, amik szó szerint triggerelnek a következő epizód nézésére. Talán csak Ross és Rachel szerelmi ügyei okoztak a széria egy-két pontján ilyen élményt, de ezek a jelenetek is inkább tűnnek szappanopera-paródiáknak, mint valódi drámának.
6. Érdekes visszanézni mai szemmel a sorozatot. Pozitív üzenettel bíró karakterfejlődéseket látunk. A már említett nyafka Long Island-i, gazdag apuka lánya Rachel dolgozni kezd, és a ranglétrát becsülettel kijárva középvezetői állásig viszi. A hosszú, komoly párkapcsolatra sokáig képtelennek tűnő Phoebe élete révbe ér a Paul Rudd alakította Mike Hannigan mellett. A sorozat egyik legéletszagúbb kapcsolata Monica és Chandler között alakul ki, akik végül az örökbefogadás mellett döntenek. És tetszik vagy sem, a másik egészen más természetű, mégis életszagú kapcsolat a sorozatban a közönséget lázban tartó Rachel és Ross szerelme hozza. Két elkényeztetett fiatal felnőtt folyamatos egóharca egymás szivatásával, összejövésekkel és megcsalással, titkolt érzelmekkel, bosszúállásokkal, és sok-sok próbálkozással más partnerrel. A végére ezt a szálat is lekerekítik a forgatókönyvírók.
7. A korát megelőzve foglalkozott a sorozat olyan problémákkal, amik manapság is komolyan tematizálják a közéletet. A forgatókönyvírók és a sorozat egész stábja számos alkalommal leteszi a voksát az elfogadás mellett, minden téren. Leszbikus szerelem és házasság, egynemű pár gyermeknevelése, örökbefogadás is téma a sorozatban, és ami a legüdítőbb benne, hogy nem érzi úgy a néző, hogy ha akarja, ha nem, lenyomják a torkán, hogy mit kell gondolnia. A sorozat egyszerűen csak nagyvárosban élő emberekről mesél és komédiázik, hála istennek még sokkal szabadabban, mint manapság tehetné.
David Schwimmer, Jessica Hecht és Jane Sibbett a Jóbarátok egyik jelenetében (Fotó: Paul Drinkwater/NBCU Photo Bank/NBCUniversal via Getty Images via Getty Images)
8. Bár a sorozat minden mozzanatát áthatja az elfogadás, a széria a PC világ előtt készült. Emiatt ma már számos poén nem hangozhatna el benne, én mégsem érzem soha bántónak vagy ostobának, tahónak a ma már kevésbé jól öregedő beszólásokat sem. A Joey szexizmusából fakadó poénok ma már bizonyára nem mennének át a szűrőn, még úgy sem, hogy ez a szereplő is egy karikatúra. A New Yorki-i olasz bevándorló macsó kikarikírozása.
Aggódva figyelem azt a jelenséget, hogy manapság egyfajta elvárás értelmiségiként, hogy vércseként csapjunk le az efféle komédiázásra. Toxikus maszkulinitást és más mérgező attitűdöket kellene feltárnunk a tetőtől talpig szerethető, esendő karakterekben, akik ráadásul Joey kivételével egytől egyik érdemleges jellemfejlődésen mennek át a tíz évad alatt. Egyszerre tartom komikusnak és ijesztőnek ezt a tendenciát. És egyébként is, ha minden szereplő végtelenül korrekt és makulátlan, miről szólna a cselekmény? És hogyan reflektálna mindez a valóságra?
9. Nem tudom, hogy tudták ennyire eltalálni a karaktereket, de olyan személyiségtípusokat sikerült egészen életszerűen, plasztikusan megformálni a sorozatban, ami óriási telitalálat. Ki ne ismerne olyan kényszeres rendmániást és maximalistát, mint Monica? Olyan ezoterikus csajt, mint Phoebe, aki naná, hogy masszőr és vegetáriánus? Ki ne ismerne olyan melankolikus okostojás fickót, mint Ross?
10. A nyugati parton játszódó megannyi film után mindig felüdülést jelent, ha a helyszín New York. Még úgy is, hogy tudjuk, valójában hollywoodi produkció, Kaliforniában zajlott a forgatás, és csupán New York-i díszleteket látunk.
11. Mert annyira jó nézni a ’90-es évek ruháit, frizuráit és tárgyait, hogy nem lehet vele betelni! Ez nyilván generációs kérdés is, de a mából nézve valahogy annyival emberibbek a sokszor esetlen darabok, Joey könyvfrizurája és répanadrágjai, Chandler farmermellénye, Ross zselés haja és béna zakói, Phoebe trapéznadrágjai és hippis patchwork cuccai, Monica és Rachel haspólói, na és persze a Rachel-frizura, amit nők milliói másoltak, és amire Jennifer Aniston később csak annyit mondott később egy interjúban, hogy „de hát az tulajdonképpen egy rémes haj volt”.
12. A mai sorozatokkal – és sajnos a szereplők mára agyonplasztikázott arcával – ellentétben kifejezetten felszabadító látni azt a természetességet, ahogy a színészek akkoriban kinéztek. Hála a jó égnek, akkor még nem dívott a szájfeltöltés, arcátrendezés, de nem viseltek vakolatnyi sminket sem a sorozatban. Rachel speciel melltartót sem, és bár Monica melle már a sorozatban is látványosan műtve volt, összességében mégis hús-vér emberek komédiáztak a filmvásznon.
A három évvel ezelőtt bemutatott Friends: The Reunionban sokkoló volt látni a Monicát játszó Courteney Cox finoman szólva is megváltozott arcvonásait, akárcsak a Rosst alakító David Schwimmerét. Eltorzultak a vonásaik. Kellemetlen volt látni az arcmimikáitól is megfosztott színészt beszélni. Pozitív ellenpont volt Lisa Kudrow, aki a legtermészetesebb volt mindnyájuk közül. Szépen, méltósággal viseli az éveit.
Jennifer Aniston, Courteney Cox és Lisa Kudrow a Friends: The Reunion c. filmben (Fotó: Profimedia)
13. Lehet-e gyenge egy tévésorozat, amelyben ennyi szupersztár vállal epizódszerepet vagy kameózik ?
A teljesség igénye nélkül a Jóbarátok tíz évadában feltűnt: Julia Roberts, Brad Pitt, Bruce Willis, Brooke Shields, Sean Penn, Danny DeVito, Ben Stiller, Alec Baldwin, Reese Witherspoon, Charlton Heston, Susan Sarandon, Jeff Goldblum, Winona Ryder, Christina Applegate, Tom Selleck, Isabella Rossellini, Lady Gaga, Elle Macpherson szupermodell és Jean-Claude Van Damme.
Ha pedig Jóbarátokat néznél, a Maxon az epizódok már 4k-ban láthatók.