Elhunyt a leukémiával küzdő Jack Jones énekes a kaliforniai Rancho Mirage egyik kórházában – közölte a hírt felesége, Eleanora Jones.
Bár népszerűsége az 1960-as években tetőzött, Jones a későbbi években új közönségre talált, amikor a „The Love Boat” című sikeres televíziós műsor főcímdalát énekelte. Még akkor is úgy tűnt, mintha egy korábbi, szmokingos generációból lépett volna ki, és ezzel emlékeztette Amerikát a Gershwins, Cole Porter, Sammy Cahn és Jimmy Van Heusen iránti rajongására – fogalmaz a New York Times.
Jack Jones és felesége, Eleonora Jones a 27. Éves Palm Springs-i Nemzetközi Filmfesztivál díjátadó gáláján 2016-ban. (Fotó: Getty Images)
Két Grammy-díjat nyert, és számos albumot készített, amelyek a Billboard slágerlistáinak felsőbb helyein szerepeltek. Fellépett a Carnegie Hallban, a Kennedy Centerben, a Fehér Házban és a londoni Palladiumban, és több mint 60 éven át világszerte tömegeket vonzott a kabarékba és éjszakai klubokba.
Különösen a „The Impossible Dream” – az 1965-ös Broadway musical, a „Man of La Mancha” legnépszerűbb dalának feldolgozása – vált ismertté Jones gyakori televíziós szereplései révén – még úgy is óriási sikert ért el a dal, hogy egyébként a Hot 100-as listán akkor csak a 35. helyen végzett, ahol egyértelműen fiatalosabb dalokkal kellett versenyeznie.
Jack Jones 1968-ban a Jerry Lewis Show-ban (Fotó: Getty Images)
A „Love Boat” főcímdalát amerikaiak milliói hallgatták minden héten a sorozat 1977 és 1986 között az ABC-n. Jones a dal régimódi vonzerejét – és a saját magát is – azzal parodizálta, hogy az 1982-es „Airplane II” című vígjátékban egy, kisebb hotelbárokban, éttermekben, klubokban könnyed, dzsesszes dalokat előadó lounge-énekes szerepében énekelte el.
Jones vonzerejét még a 60-as években is amolyan oldschool-iskolaként emlegették. Jonest az úgynevezett crooner korszak hallgatói is tisztelték (amely korszak korszak ikonikus előadói közé tartozik például Bing Crosby, Frank Sinatra, Dean Martin és Nat King Cole). A hatvanas évek popszínpadán Jones igencsak rendhagyó énekesnek számított, hiszen előtérbe helyezte a romantikus balladákat, szemben az akkor sikert sikerre halmozó rock ‘n’ rollt.
A Wall Street Journal 2012-es számában Will Friedwald, a klasszikus ének szakértője így írt róla: „Nem a hangjának puszta ereje a leglenyűgözőbb, hanem az az érzékenység, amellyel megelevenít egy-egy szöveget; egy olyan érzékenység, amely a korral csak fokozódik”.
