A legjobbkor megy tönkre a fényképezőm, mondom magamnak a CEU konferenciaközpontjának alagsorában, ahol épp készülődő drag queeneket fotózok, vagyis fotóznék, ha nem jelennének meg furcsa, véletlenszerű, csillogó pöttyök a kijelzőn, és nem kezdene el felhősödni és homályosodni a kép. Amikor elveszem a szemem elől, hogy megnézzem, mi a baj, megnyugszom: nem csak a gépen keresztül, hanem szememmel is látom a csillogó pöttyöket. Mellettem már óvatosan veszik a levegőt az épp átöltöző táncoslányok; kiderült, hogy az egyik dragkirálynő – talán Melody Charms, de lehetett bárki – szó szerint telepumpálta a termet csillámporral, annyira, hogy konkrétan a tüdőnkben éreztük, és akkor az egyéb szépészeti termékekről még nem is beszéltünk.
Egy ponton megjelent egy karbantartó, hogy szóljon: bánjunk ezekkel óvatosan, mert ha füstnek érzékeli és beriaszt a rendszer, volt drag queen szépségverseny, nincs drag queen szépségverseny.
Amely versenyt, miután az árvíz elmosta az eredeti, Margit-szigeti helyszínt, végül a CEU fogadta be, ezzel pedig akár muníciót is szolgáltathatott volna a homofób és nőgyűlölő (közönségnek tetszeni igyekvő) politikusoknak („tessék, megmondtuk mi, hogy erről szól a genderszak!”), de hát nekik – mármint a CEU-nak – már mindegy, a történet végét mind ismerjük. Hogy Magyarország vidámabb hely azóta sem lett, azt jól illusztrálja, hogy a szervezőknek a jegyvásárlós oldalon kötelességük volt kijelenteni, hogy
az esemény NEM irányul semmilyen formában a nemváltoztatás, valamint a homoszexualitás népszerűsítésére.
Hogy akkor mire irányul? A drag kultúrát, illetve annak hazai csúcseseményét, a Drag Queen Hungary nevű szépségversenyt a legtöbben már ismerik, hála RuPaulnak és a hozzá hasonló forradalmároknak, akik ügyesen beszivárogtak a kereskedelmi tévékbe. A siker azonban nem a draglobbin múlt: ránézésre is érthető. A mozgásművészet új szintje ez, minden drag queen perfekcionista, minden mozdulatuk a legapróbb gesztusokig pont olyan, amilyennek lenniük kell, teljesen mindegy, hogy a Capella egyik varietéestjén járunk a kétezres évek elején, egy pécsi dohos pincében, vagy a Magic Mirror nemzetközi (és egyébként a heterók körében is népszerű) őrületén a Szigeten. A drag show: vicces, szórakoztató, hatásvadász, túltolt, ordenáré (Budán az ilyesmire azt mondják, közönséges), giccses – mondanánk, hogy mindenki döntse el maga, ezek közül melyik, de a helyzet az, hogy ez így együtt, egyszerre. Meg is telt a CEU előadója, szombat estére minden jegy elkelt.
Azoknak, akiknek ilyenkor az az első gondolatuk, hogy
»manapság már célozni sem szabad rá, ha az embernek ez nem tetszik, sőt, lassan kötelező lesz szeretni!«,
üzenjük, hogy dehogynem szabad erről beszélni és nem kötelező szeretni – én régimódi, külvárosi családban felnőtt, középkorú, jobbára heteró férfiként sok drag queennel beszéltem, és egyik sem akart meggyőzni semmiről. Mégis van valami, amiben példát vehetünk róluk – és ami miatt ez az egyetlen értelmes szépségverseny a világon.
A Drag Queen Hungary hivatalosan szépségverseny ugyan, de sem a szépség, sem a verseny fogalmának nincs sok köze ahhoz, amit a nők mustrálásáról és pontozásáról szóló rendezvényeken tapasztalunk. Itt ugyanis alteregókat, perszónákat értékel a zsűri, a színpadon nem Attila, Csaba és Márk áll (ezek természetesen véletlenszerű férfinevek, ha beletrafáltunk, bocsánat), hanem Emma Rebel, Adriana Max és Wentrix Wielle. Így aztán tárgyiasítani sem hagyják magukat. Az pedig, lássuk be, belefér, hogy Ács Fruzsina zsűritag Daniellát megpillantva kifakadjon, hogy
és én még azt hittem, hogy ma este csak műcicikre leszek féltékeny!
Külön csodálatos volt, hogy a tehetségkutatós koreográfia szerint nyilatkozó zsűritagok kizárólag pozitív és bátorító dolgokat mondtak mindenkinek.
Van azonban egy ennél is fontosabb üzenete a Drag Queen Hungarynak, mármint a szokásos elfogadásról és toleranciáról szóló kliséken túl.
Az, hogy ez úgy verseny, hogy különösebben nem szeretné megnyerni senki. Na jó, talán meg szeretnék nyerni, de nem mindenáron, és főleg nem úgy, hogy bárki maga mögé utasítsa a többieket.
A backstage-ből legalábbis ez derült ki. A szépségkirálynő-jelöltek ugyanis olyan elánnal zártak össze és olyan magától értetődően segítették egymást a színfalak mögött, hogy azt, vakító és fullasztó csillámpor és hajlakk ide vagy oda, öröm volt nézni. Közösen aggódtak, ha megszakadt a Bluetooth és elment a zene, közösen rohantak leselkedni és hátulról drukkolni, ha elkezdődött egy-egy bemutató, legyezgették egymást, hogy száradjon a smink, fixálódjon a haj; nehéz elképzelni ezeket a képeket egy hagyományos szépségversenyen. Pedig mennyivel szebb lenne a világ, még ha ez a hagyományos szépségversenyek halálát is jelentené. Amitől mondjuk megint csak szebb lenne a világ. (Az amatőr kategóriában Slutina, a profik között Adriana Max kapta a koronát, de a résztvevők kétharmada dobogós lett.)
Függetlenül attól, hogy visszatetszőnek tűnik-e műsor, a smink, a ruhák és egymás agyának húzása sok-sok csúnya szóval (és ugyanannyi szeretettel), vagy pont, hogy ez a legnagyobb buli, amit el tudsz képzelni, a magyar drag queenek fontos leckére tanítanak. Arra, hogy lehet úgy élni, hogy nem akarsz lenyomni másokat, hogy bebizonyítsd, te vagy a jobb. Ők ezen a versenyen csak saját magukat szerették volna felülírni – de ezt is csak addig, amíg jól érzik magukat közben.