Mi itt, az nlc-nél – remélem, ezt mondanunk sem kell, de azért most elmondjuk – hiszünk az egyenlő jogokban, lehetőségekben és esélyekben, ami a nemeket illeti. Azaz nincs női és férfi princípium, a szerepek, feladatok, kötelességek sem adottak, azok fel- és lecserélhetők, és az egyénen, páron, családon, kis- és tágabb közösségen múlnak. Minden ezzel ellentétes állításról, elméletről, sugalmazásról rendre kiderül, hogy bújtatva vagy nyíltan a férfiak kényelmét szolgálják csupán, hivatkozzanak akár történelmi, akár társadalmi, akár biológiai érvekre. Nincs vadászó férfi és a tüzet gondozó, gyűjtögető, gyereket pesztráló nő, nincs férfi racionalitás vs. női érzelmesség és végképp nincs alá- és fölérendeltség. Ez remélem, 2024-re mindenkinek egyértelmű.
Viszont.
Van egy terület, ahol igenis megengedünk magunknak némi ártalmatlan szexizmust: ez az, ahol igenis vannak eredendő (vagy talán szocializációs, ki tudja) különbségek férfiak és nők között, ez az, amit teljesen másképp fog fel, kezel, művel és intéz a két nem; minden tapasztalatunk és minden ismerősünk tapasztalata ezt támasztja alá, és mivel kiterjedt tudományos kutatások és reprezentatív felmérések nem készültek az ügyben, maradjunk abban, hogy igazunk van.
Ahogy a címből is kiderülhetett, a takarításról van szó.
Pontosabban készültek felmérések, a legutóbbi 2017-es, ám ezek nem arról szólnak, hogy ki hogyan takarít, hanem arról, hogy ki hogyan – és főleg kinek a feladataként – tekint a takarításra. Akkor siralmas eredményre jutott az ország legnagyobb takarítóközvetítője: az derült ki, hogy a nők fele egyedül tartja egyben a háztartást, a férfi legtöbbször „besegít” – eleve a szó végtelenül igazságtalan, hiszen a közös háztartásban nem „segít” az ember, hanem részt vesz benne –, vagy még azt sem. Ha muszáj, legfeljebb főznek, de nem törölnek port és vasalnak, és végképp nem mosogatnak, vagy pucolják ki a fürdőt.
Forrás: Getty Images
Ezzel én nem is vitatkoznék, és fel sem akarom menteni a férfiakat, de több hosszútávú párkapcsolat és a férfi ismerőseimmel folytatott (természetesen nem reprezentatív) beszélgetések után van nekem egy elméletem, amely szerint nem arról van szó, hogy a férfiaknak nem fontos a tisztaság és a rend, és egyébként is lusták, a nőknek meg igen, inkább arról, hogy alapvetően másként tekintünk a takarítás funkciójára, céljára, élvezeti értékére (vagy annak hiányára), és olyan szinten más motivál minket abban, hogy nekilássunk, hogy az tényleg nem szülhet mást, mint konfliktust. És azt, hogy végül, bármilyen igazságtalan is, a nő kénytelen feladatának érezni, és nógatni a férfit, hogy legalább „segítsen be”. Az a tapasztalatom, hogy
lehet a férfi a legelkötelezettebb feminista szövetséges, otthon valahogy mégis a nő rohangál utána a szétdobált zoknijával, és ő pakolja be a mosogatógépbe az asztalon hagyott tányérjait zsörtölődve.
A férfi válasza ilyenkor mindig ugyanaz: „kicsit később megcsináltam volna”. Ismerős, ugye? Még egyszer: nem akarom sem megvédeni, sem felmenteni őket (és ezzel együtt magamat sem), de elárulok valamit: az esetek többségében egy kicsit később tényleg megcsinálta volna.
Elmondom, miért.
Amikor elköltöztem otthonról, és megpróbálkoztam az önálló élettel, bármit is jelentsen ez, azonnal szembesültem egy kihívással, amire addig nem is gondoltam: képtelen voltam kitakarítani. Nem azért, mert nem volt kedvem, hanem mert egészen konkrétan nem tudtam, hogy kell. Ez biztos rólam is elmond dolgokat, de – kényelmesen – inkább a generációm férfiszocializációját hibáztatom, amely tényleg úgy nézett ki, hogy a háztartás a nők dolga, te pedig, fiam, legyél csak figyelmes, illedelmes, és segíts (megint ez a szó!), ahol tudsz, de azért hagyd rájuk – egyébként is jobban tudják ők ezt. Hallgatólagos egyezmény volt ez, az ország azon a részén és abban az időben talán működött, de a nagyvárosi nők, akikkel én akkoriban ismerkedtem (-ni próbáltam), ezt a memót (szerencsére) nem kapták meg. Otthon ráadásul arról sem volt szó, mi lesz, ha belefutok abba az elképzelhetetlenül para helyzetbe, hogy szingliként kell helyt állnom. (Belefutottam.)
Hogy takarítasz tehát 23 évesen, mindenféle háttértudás nélkül, ha azt veszed észre, hogy a szoba, amelyet bérelsz, vállalhatatlan állapotba süllyedt, a lakótársaid pedig kihirdetik, hogy aznap takarítós nap lesz, a tiéd a konyha, a fürdő és a nappali egy része? Nagyon egyszerű:
- minden létező zsíroldót és vegyszert összevásárolsz a helyi kínai boltban, remélve, hogy ezzel lefedted az összes szóba jöhető felületet a padlótól a főzőlapig;
- rájössz, hogy semmin nincs magyar használati utasítás, így fogalmad sincs, mi mire jó, a hígítási arányokról nem is beszélve;
- rákeresel YouTube-on, csak közben rájössz, hogy 2005 van, ilyen videók még nincsenek fent, sőt, a YouTube még nem is létezik;
- majdnem segítséget kérsz a háztartás egyetlen női tagjától, csak aztán megijedsz, hogy ettől ő pont olyan bénának gondol majd, mint amilyennek magadat gondolod;
- végül mindent ráspriccelsz, ráöntesz mindenre, ami nagyon sűrű, azt összekevered minimális vízzel és nyers erőből lesuvickolsz mindent;
- amikor megkérdezik, hogy jól vagyok-e, mert a többiek orrnyálkahártyáját konkrétan legyalultam a műveletsorral, azt hazudod, hogy igen;
- büszke vagy, hogy legalább tisztaság van.
Mert egyébként tényleg tisztaság van.
Ez így ment tovább, az egy-két bérelt, és végül a saját lakással is. És bár évekig tartott, mire eltaláltam a megfelelő Domestos-arányt és rájöttem, hogy nem kell minden létező felületre más és más szer (nehéz elhinni a profitorientált cégekről, hogy ilyet tennének, de konkrétan átverés, ami megy!), illetve tökélyre fejlesztettem a porszívózási és portörlési stratégiámat, végül nem csak rendszeresíteni sikerült a takarítást, hanem még élvezni is. Azt hittem, ezzel meg is vagyok, de a párkapcsolatokban mégis újra és újra konfliktusforrás volt ez. A helyzet ugyanis az volt, hogy takarítani nagyon szerettem, de ragaszkodni a tisztasághoz és a rendhez már kevésbé.
Forrás: Getty Images
Mindez a gyakorlatban úgy nézett ki (és néz is ki, ha jól sejtem, férfitársaim nagy részénél), hogy kéthetente minden erőmet bevetve, roham- és kampányszerűen kitakarítottam az egész lakást, szigorúan egyedül, két-három napig élveztem az eredményt, majd hagytam szétesni az egészet, néztem a szemem sarkából, ahogy szépen, lassan átveszik a hatalmat a zsírfoltok, araszolnak szerteszét a mosatlan edények és ruhák, és terjednek a beazonosíthatatlan folyadékok lecsöppent, padlóra száradt maradványai, a porról nem is beszélve, végül pedig kezdődött előről az egész: elegem lett, felszívtam magam, takarítottam.
A takarítást egyébként tényleg élvezem. Határozott, széles mozdulatokkal, söpörni, sikálni, vakarni a koszt, mosni fel a padlót, porszívózni, nézni, ahogy eltűnnek a foltok, a por: megfizethetetlen. A helyzet odáig fajult, hogy amikor megjelentek az első foltok takarítás után, ahelyett, hogy tizenöt másodperc alatt eltűntettem volna őket, azt mondtam:
Ez az, gyertek csak, micsoda élvezet lesz elpusztítani titeket mondjuk két hét múlva!
A megoldás természetesen nem lehet az, hogy „ez van, ez a természet rendje, miket így kell szeretni”; nincs mese, nekünk, férfiaknak kell mozdulni, asszertíven hozzáállni ehhez a valóban létező és égető nemek közötti problémához, és kitalálni, hogyan leszünk motiváltak a rend és a tisztaság fenntartásához is, nem csak a megteremtéséhez. Jelentem: nekem 42 évesen sikerült. Nem állítom, hogy atombiztos és bárki életébe beilleszthető a rendszer, de működik; adok tehát pár tippet, hátha akad háztartás, ahol hasznos lesz, legyen szó legénylakásról vagy hatgyerekes családi házról.
A kihívás tehát: a kéthetes nagytakarítás mellett (és amennyire lehet, helyett), apró, a helyzet fenntartását szolgáló beavatkozások egy-két naponta. Erőltetni az ilyesmit nem lehet (próbáltam), valahogy tehát el kell érnünk, hogy akarjuk is csinálni, ne egyszerűen kötelességünknek érezzük. Ahhoz márpedig, hogy egy férfi bármit akarjon csinálni, két tényező kell: hogy az adott dolog
- hozzáférhető
- és szórakoztató
legyen.
2024-et írunk, azaz a takarítás is lehet ilyen. Kezdjük a hozzáférhetőséggel.
Minden legyen a kezed ügyében!
Ha van valami, ami visszatartja a férfit bármitől, így a takarítástól, az az, hogy már elkezdeni is macerás. A spricniket, tisztítószereket, rongyokat előkészíteni, a porszívót előrángatni a szerkényből, összerakni, beudgni, ha feszül a kábel, kihúzni, átrángatni a lakáson az egész hóbelebancot, újra bedugni… Hagyjuk már! Nálam a vezeték nélküli, falra lógatott porszívó volt a megoldás, és egy külön, szigorúan szemmagasságban lévő polc a konyhában, amelyen minden ott van, ami kellhet a takarításhoz… És egy ugyanolyan polc a fürdőszobában, rajta ugyanazokkal a dolgokkal. Belátom, abszurd, de minimum vicces, hogy kétszer veszek meg mindent, és két polcot szántam erre a célra, de nincs mese:
a férfi akkor tisztít naponta, ha elég megfordulnia, és ott van minden, amivel tisztítani kell.
Ha egy másik szobába kell átmennie mindezért, megette a fene az egészet.
Ugyanez a helyzet a porszívóval is: ha elő kell szedni, össze kell rakni és be kell dugni, nem használom. Ha le kell emelni a falról és be kell kapcsolni, használom. Főleg, ha jó érzés használni. És ezzel el is érkeztünk a második ponthoz.
Dolgozz olyan eszközökkel, amelyeket élvezet használni!
Nem szeretnék senkit ész nélküli vásárlásra buzdítani, és tudom, hogy a magyar háztartások nagy részében minden ezressel el kell számolni, de a helyzet az, hogy nekem le kellett cserélnem az eszközparkot, hogy tisztességesen takarítsak – és bejött. A porszívó volt a legfontosabb, és most nem a szívóerőről, meg az akkumlátor élettartamáról beszélek, hanem olyan funkciókról, amelyek már az olcsó vezeték nélküli modellekben is megtalálhatóak. A két legfontosabb az átlátszó portartály és a LED-fények. Egyiknek sincs köze ahhoz, hogy szívja a port, mégis nagyon fontos mindkettő. A takarítás ugyanis úgy szórakoztató, ha látod, mi történik. Erre pedig már az olcsó, sajátmárkás készülékek is képesek.
Forrás: Getty Images
Aki porszívózott már lekapcsolt lámpák mellett, LED-fényes porszívóval, az pontosan tudja, mennyire sokkoló szembesülni a helyzettel, egyúttal milyen bizsergető és micsoda elégedettséget okoz tisztán és jól kivehetően látni a rengeteg port és koszt a porszívó útjában. Pontosabban úgy látni, hogy tudja: ez itt most mind eltűnik. Ha pedig közben rendszeres időközönként ránéz a portartályra és látja azt a sok undormányt, ami oda bekerül – nem állítom, hogy nincs ennél jobb érzés a világon, de azt igen, hogy bőven van olyan jó érzés, hogy a férfi minden nap újra és újra át akarja élni. Ha pedig kábelek sincsenek a képletben, át is éli majd.
Ami a többi felületet illeti, melegen ajánlom minden férfitársamnak a tíz-húszezer forintos úgynevezett súrológépeket. Ezek úgy néznek ki, mint egy csavarbehajtó, csak apró fémfejek helyett cserélhető és kombinálható, forgó súrolófelületekben végződnek, amelyeket kellő kitartással használva nem szerencsétlen csicskának érzed magad, miközben izzadva és anyázva próbálod vállalható állapotba hozni a konyhát, fürdőszobát, hanem határozott, a saját sorsáról dönteni és szeretteiről gondoskodni képes férfinak, aki ráadásul egy ravasz behúzva tartásával pusztít el szó szerint mindent, ami nem illik oda. Pápá, vízkő, sziasztok, gyanús elszíneződések, volt hetek óta odaszáradt kajamaradék, amellyel inkább megbarátkoztál, mint sem hogy levakard, nincs hetek óta odaszáradt kajamaradék, amellyel inkább megbarátkoztál, mint sem hogy levakard.
Higgyétek el, engem lepett meg a legjobban, hogy a rendszer működik.
Évekig azt hazudtam magamnak – és hittem el másnak –, hogy lusta vagyok, hogy engem minősít, hogy képtelen vagyok rávenni magam a rendszeres minitakarításra. Pedig tényleg a fentieken múlt. Próbáld tehát ki – ha bejön, a többit megoldja az idő. Folyamatosan tiszta lakásban élni ugyanis eleinte furcsa, de annál addiktívabb. Pár hónap után pedig rájössz, hogy soha nem térsz vissza az előz életedhez, amelyben spaklival kellett nekiesned a konyhapultnak, és a harmadik felmosással kezdted felszedni a koszt ahelyett, hogy csak szétkennéd.
