Philipp Mainländer (1841 – 1876) német költő és filozófus volt, egy szemüveges, sápadt fiatalember, kis bajuszkával, a Weltschmerz, vagyis a nagy német világfájdalom és reménytelenség eleven szobra, egyúttal pedig – nem túl nagy meglepetésre – Arthur Schopenhauernek, a pesszimista filozófia atyamesterének lelkes követője. Schopenhauer úgy vélte, hogy az élet nem egyéb, mint rossz tréfa, ami nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy minél gyorsabban átessünk rajta és befejezzük, hozzá – és a pesszimizmus egyéb jelentős alakjaihoz – képest azonban Mainländer még sokkal szélsőségesebb volt – és ezzel együtt pedig igen eredeti figura. A nagy Theodor Lessing filozófus szerint ő alkotta meg „talán a legradikálisabb pesszimista elméletrendszert, amelyet a filozófiai irodalom ismer”.
Egyetlen jelentős művében, az 1876-ban megjelent A megváltás filozófiájában egészen sajátos elméletet dolgozott ki a világegyetem teremtéséről, amelyet talán pesszimista pandeizmusként lehetne jellemezni. És hogy mi az a pandeizmus? Nagyjából a deizmus (amely szerint Isten megteremtette a világegyetemet és annak természeti törvényeit, majd hátralépett, és azóta is hagyja, hogy a dolgok a maguk útján menjenek, anélkül, hogy beavatkozna) és a panteizmus (Isten minden, azaz a természet vagy a világegyetem a maga teljességében) kombinációja: vagyis, hogy a világegyetem teremtője a teremtés aktusa révén vált eggyé vált a világegyetemmel (vagy: maga lett a világegyetem), és megszűnt autonóm, tudatos entitásként létezni.
Philipp Mainländer, a világ legpesszimistább gondolkodója (fotó: Wikimeda Commons)
Mainländer még ennél is tovább megy: azt állítja, hogy a kezdet kezdetén csak Isten létezett, egyetlen, tökéletes és abszolút egységes lény, ám ez az Isten megsemmisítette önmagát, és ezzel az önfeloldódással a mai napig létező és látható dolgok sokaságára tört szét – a legkisebb atomtól a legnagyobb galaxisig.
Az univerzum tehát egy halott Isten darabjaira bomlott teteme, az isteni öngyilkosság kozmikus következménye.
Isten nyilvánvalóan már nem tudta elviselni a létezését: talán unta a mindenhatóságot, vagy az örökkévalóság kínozta. Mainländer szerint Istent az a felismerés késztette öngyilkosságra, hogy a nemlét jobb, mint a lét. A filozófus szerint minden, amit tapasztalunk – öröm, bánat, szerelem, gyűlölet – egyszerűen a bomlási folyamat, az isteni egység visszavonhatatlan széttöredezésének megnyilvánulása. Innen nézve
az élet nem ajándék, hanem egy kozmikus betegség tünete, az örök halálvágy pedig a létezés motorja, mindenség alapvető hajtóereje.
A „teremtés oszlopai” a James Webb űrtávcső fotóján (fotó: NASA)
Ez tehát nem csak az emberiséget sújtja, hanem az egész kozmoszt: az univerzumban mindent ugyanaz a vágy hajt, mégpedig hogy visszatérjen a semmivé válás állapotába. Az univerzum egy hatalmas entrópia-gépezet, amely lassan, de biztosan halad a teljes feloldódás felé. Ahogy Mainländer megfogalmazta: „Isten meghalt, és halála volt a világ kezdete.” Ebből a szempontból mindannyian a halálvágy rabszolgái vagyunk, akik szerepet játszunk a létezés nagy, tragikus drámájában. Ráadásul az ember – egyedüliként – tudatában van a saját szenvedésének, és a rá váró elkerülhetetlen hanyatlásnak.
A nagy pesszimista úgy vélte, hogy ez a tudatosság tesz minket a legszerencsétlenebb lényekké. Minél tudatosabbak vagyunk, annál jobban szenvedünk, és annál közelebb kerülünk a végső megsemmisüléshez, a lehető legideálisabb állapothoz, a nemléthez. (mely gondolat persze nem csak benne fogalmazódott meg – a témában ajánljuk pl. ezt a cikkünket vagy emezt)
Az univerzum egy hatalmas entrópia-gépezet, amely lassan, de biztosan halad a teljes feloldódás felé (fotó: Fine Art Images/Heritage Images/Getty Images))
Mainländer filozófiája tagadhatatlanul pesszimista és nyomasztó: alapjaiban kérdőjelezte meg a hagyományos vallási és filozófiai nézeteket a jóságos, gondoskodó istenről és a létezés értelméről; a szenvedést tette meg az alapvető valósággá, és azt állította, minden a fájdalom körül forog és az elkerülhetetlen bomlás felé száguld. Így a legjobb, amit tehetünk, elfogadjuk, mi több keblünkre öleljük ezt az univerzális halálvágyat.
Ugyanakkor ez nem holmi tét nélküli nihilizmus, nem arról van szó, hogy akkor innentől kezdve minden mindegy: inkább egy felhívás arra, hogy ismerjük fel a létezés alapvető tragédiáját és lényegét, miszerint a szenvedés elől az egyetlen igazi menekülés a végső megsemmisülés
A Mainländernél jóval ismertebb és nagyobb hatású Nietzsche azonnal elolvasta az A megváltás filozófiáját még a megjelenés évében, azelőtt, hogy bármilyen recenzió megjelent volna róla. A mű alighanem hozzájárulhatott ahhoz, hogy végleg elszakadjon Schopenhauer filozófiájától. Saját műveiben Nietzsche csak egy évtizeddel később, azaz a Vidám tudomány második, kibővített kiadásában fordított figyelmet Mainländerre; ugyanabban a könyvben, amelyben először megjelent azóta is rengeteget idézett megállapítása, miszerint: „Isten halott”. Joggal merülhet fel, hogy Mainländer nem csupán hatással volt Nietzsche-re, hanem hogy Nietzsche egyenesen plagizálta is őt.
Maga Mainländer ezt már nem élhette meg: 1876-ban, alig pár hónappal élete fő műve (vagyis egyetlen műve) megjelenése után, mindössze 34 éves korában felakasztotta magát. Ami az előzmények fényében aligha meglepő.
