Honnan jött az ötlet a filmhez?
15 éve szúrtam ki egy kishírt az újságban. Egy végrehajtóként dolgozó nő zokogott egy férfi öngyilkossága miatt, akit kilakoltatott. Érdekes volt látni, hogy valaki ilyen bűntudatot érez olyasmiért, amiért jogilag nem felelős. Azt gondoltam, ez lehetne egy olyan filmtéma, amit érdemes lenne feltárni. Később megfeledkeztem róla, mivel sosem találtam módot, hogyan dolgozzam fel. Aztán idővel megint eszembe jutott, elsősorban a román gazdasági fejlődés miatt.
Radu Jude a 2025-ös Berlinalén (Fotó: Richard Hübner)
Ha jól tudom, Románia GDP-je most tízszer nagyobb, mint a 90-es években volt. A bérek is így alakultak: a 90-es években havi 100 euró volt az átlagfizetés, most pedig körülbelül 1000. De közben az egyenlőtlenségek is nőttek. És közben valami más is történt: minden, ami korábban széles értelemben „közszolgáltatás” volt – tömegközlekedés, infrastruktúra, egészségügy, kultúra, oktatás – egyáltalán nem javult, sőt, egyre inkább alulfinanszírozott lett, egyre jobban leépült.
Mindeközben beindult az ingatlanőrület: őrült fejlesztések valósultak meg szerte az országban, ahol nagy cégek vagy maffiaszerű vállalatok nem tartották be a törvényeket, csak földeket, parkokat ragadtak el, ahogy nemrég Bukarestben is történt. A szabályok betartása nélkül építkeznek, mert összefonódtak a politikával, nagy nevű politikusok keveredtek bele. Így aztán úgy éreztem, eljött az ideje, hogy egy erkölcsi válság történetét gazdasági kontextusba helyezzem.
A hajléktalanság jelenleg komoly probléma Romániában?
Igen, komoly, ugyanakkor azt kell mondjam, hogy például Bukarestben kevesebb hajléktalant látni, mint itt, Berlinben, mert Románia nem bevándorló ország. Senki nem akar Romániában maradni, így nekünk csak saját hajléktalanjaink vannak.
Jelenet a Kontinental ’25 c. filmből (Fotó: Mozinet)
Mi volt számodra érdekes abban, hogy ezt a bűntudat-ideát vizsgáld a történet főhősében?
Emlékszem, odaadtam a forgatókönyvet egy barátomnak, aki szintén rendező. Elolvasta, és azt mondta: a főhősöm túl tökéletes. Nem tetszett neki. Aztán rájöttem, hogy téved, mert bizonyos értelemben tökéletesnek kell lennie. Nem inkompetens, nem gonosz, nem agresszív. Kedves, barátságos, kompetens nő. Van családja, törődik vele, szereti az életet, udvarias… Tehát minden jó tulajdonsága megvan. És éppen ezek miatt kerül bele ebbe a zűrzavarba, és bűntudatot is pont ezért érez.
Márpedig
a bűntudat egy fontos érzés az emberi együttéléshez, mert nélküle azonnal megölnénk egymást.
Ugyanakkor sokszor teljesen haszontalan tud lenni, például a filmben látható esetnél is. Mert a történtek után a bűntudat csak könnyű kiút. Úgy képzeltem el a filmet, hogy a hőse egy erkölcsös ember, és pont az erkölcsössége miatt lesz rossz nézőpontja egy helyzetre, amit politikailag, gazdaságilag vagy történelmileg kellene kezelni, nem pedig erkölcsileg.
Miről szól a Kontinental ’25?
Kolozsvár, 2025. Egy román hajléktalan öngyilkosságot követ el, miközben egy magyar végrehajtó (Orsolya – Tompa Eszter) próbálja rávenni, hogy hagyja el a jogosulatlanul használt pincét, aminek a helyére egy új luxushotelt akarnak építeni. Orsolya összeomlik, lelkiismeretfurdalástól hajtva járja a várost. Újra és újra előadja történetét kollégáinak, barátainak és ismerőseinek, a helyenként abszurd találkozókból egy feszültségekkel teli társadalom képe rajzolódik ki, ahol mindenki az önigazolást keresi.
Miért választottál főszereplőnek épp egy erdélyi magyart? És mit gondolsz Orsolya erősen politikai hangvételű vitájáról, amit az édesanyjával folytat?
Először is szeretném nagyon világosan leszögezni: amit a szereplők mondanak vagy tesznek, az nem feltétlenül a rendező álláspontja. Vannak dolgok, amikben nem értek egyet a szereplőimmel, más dolgokban meg igen.
Tompa Eszter (Fotó: Mozinet)
Ezek szerint Orbán Viktort nem gondolod fasisztának, mint a főhősöd?
Ebben pont egyetértek vele (nevet), más dolgokban azonban nem feltétlenül. Egyszer egy újságíró például átvett egy szereplőmtől néhány problémás kijelentést, és úgy állította be, mintha azok az én gondolataim lennének a világról, ami távol állt a valóságtól. Ellenállok annak a fajta értelmezésnek, amikor egy egyénből általános kategóriát csinálnak. Ha valaki azzal támad meg: „Ez a film azt állítja, hogy minden román gyilkos”, én azt mondom: nem, egyáltalán nem állít ilyesmit. Én soha nem mondtam ilyet.
Eredetileg nem állt szándékomban magyar etnikumú főszereplőt választani. De Tompa Eszter csodálatos színésznő, akivel korábban a Drakula filmem egyik szerepére csináltam egy próbafelvételt. Ezt látva ugrott be, hogy csodálatos lehetne a Kontinental ’25 főhőseként. És ha már úgy alakult, hogy őt választottam, vele együtt a magyar etnikumát is megtartottam.
Eszterrel a film egy újabb dimenziót is kapott: nemcsak a köztulajdon és a magántulajdon körüli problémákról szól, hanem egy olyan helyről is, Erdélyről, aminek szintén bonyolult a tulajdonjogi története. Korábban Magyarországhoz, majd az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, 1918-tól pedig Romániához. Azóta számos „összecsapás” volt a románok és magyarok között,
a román társadalomban pedig félelmek alakultak ki, hogy Magyarország egyszer majd vissza akarja venni Erdélyt. Az EU-tagság ezt valamelyest enyhítette, mert a határok státus quo-ja fennmaradt, amit jónak tartok. De Orbán nacionalista politikája miatt ezek a félelmek újra életre keltek a román társadalom egy részében.
Amikor megmutattam a filmet egy másik, részben magyar származású ismerősömnek, azt mondta: „Ez az egész vita Erdélyről már elavult, mintha a ’90-es években lennénk.” Ám hirtelen jöttek a megszakított választások egy erősen nacionalista politikussal, melynek eredményét külső beavatkozás miatt törölték. Hangsúlyozom: szerintem ez jogszerű és szükséges volt. Nemrég megint láttam ezt a jelöltet a tévében, amint egy újságíróval beszélgetett, és azt mondta: „Most új rend van. Donald Trump befejezi a háborút Ukrajnában, Ukrajna eltűnik, és fel kell majd osztani. Romániának részt kell vennie Ukrajna területeinek megszerzésében.” Hirtelen a múltbeli föld- és határviták már nem „90-es évekbelinek” tűntek, hanem újra aktuálissá váltak. Remélem, nem válnak valós problémává, de fel kell ismernünk, hogy létezhet ilyen veszély.
Radu Jude a Kontinental ’25 forgatásán (Fotó: Raluca Munteanu)
A filmben különböző nézőpontokat próbálok bemutatni, és vannak köztük nagyon agresszívek is. Tény, hogy sok román agresszivitása irányulhat a magyar etnikumúak ellen: nem feltétlenül nyíltan, hanem a háttérben. Ugyanakkor a magyarok részéről is létezik egyfajta megvetés a románok iránt, például sok magyar tartja a románokat buta parasztoknak. Nem állítom, hogy minden román ilyen, és nem állítom, hogy minden magyar ilyen. De ezek a karakterek a filmben ilyenek. Valójában Esztertől kértem példákat, mert nem beszélek magyarul, és ő azt mondta: „Ne aggódj, tudom, hogyan hivatkoznak a románok a magyarokra, és a magyarok a románokra”.
Sok filmedben ábrázolod a társadalom szorongásait, és azt, ahogyan az emberek a körülöttük zajló nagy eseményeket érzékelik.
Ez így van, ugyanakkor ez nem mindig tudatosan történik nálam. A filmeknek van egy különös képessége: képesek megragadni a körülöttük lévő hangulatot, épp a komplexitásuk miatt. Nem tudom, ez mennyire sikerül mindig tökéletesen, de amikor jól sikerül, érezni lehet egy filmben a történelmet is. Valahogy történelmivé válik, még ha nem is szándékosan.
Szerintem az egyik dolog, ami most Romániát különösen izgalmassá teszi, épp a periférikus helyzetéből adódik – a földrajzi elhelyezkedés mindig is próbatétel volt az ország számára: kelet és nyugat, Oroszország és Nyugat-Európa között helyezkedik el. Ráadásul a történelmében a brutális kommunista diktatúra után egy kaotikus átmeneti periódus következett, majd jött a neoliberális kapitalizmus. Ez a rendszer a kommunista múltjával együtt feszültséget teremt – nem csak a politikai helyzetből, hanem a társadalmi és kulturális környezetből adódóan is. Mindez pedig ideális alapot ad a történetmeséléshez, akár színházról, akár filmről legyen szó.
Kontinental ’25 (Fotó: Mozinet)
Azt érzem, hogy annyi minden történik körülöttünk, hogy minden nap lehetne egy filmet készíteni valamiről, ami itt zajlik – olyan módon, ahogy azt el sem tudnánk képzelni. Olyan ez, mint amikor Balzac összegyűjtötte regényeit az Emberi színjátékban. Ő nem azt mondta, hogy a francia társadalom mesélője akar lenni, hanem a történésze. Én is hasonlóan érzek: szeretnék történész lenni, aki a körülötte zajló eseményeket rögzíti.
Érzem a vágyat, hogy a mai Románia történésze legyek, mert most minden gyors változás történetté formálódik, amit meg kell örökíteni. Van egyfajta sürgősség ebben, egy erős késztetés.
Eközben meg Svájcban a dokumentumfilmesek főleg Afrikáról készítenek filmeket, mert nem érzik ugyanezt a saját országukban. Természetesen készíthetnének filmeket Putyin vagy más diktátorok pénzéről a bankokban, de valamiért nem akarnak. Így aztán Afrikába kell menniük filmeket készíteni.
A filmjeid mindig ezer szállal kapcsolódnak Romániához, mégis sikeresebbek külföldön, mint a hazájukban. Ezek szerint a témáid univerzálisak?
Hiszek abban, hogy a mozi sokféle lehet. És pont ez a sokféleség az, ami ma hiányzik a legtöbb európai filmből. Az amerikai filmeket most hagyjuk, mert ami amerikai, az természetesen helyi. Csakhogy Amerika most olyan globális nagyhatalom, és az amerikai kultúra olyannyira jelen van mindenütt, hogy ettől már nem tűnik annyira lokálisnak. Hajlamos vagyok zavarba jönni attól, amikor látok egy lengyel vagy holland filmet, és mindkettő ugyanolyannak tűnik. Vagy egy magyar vagy bolgár filmet.
Én mindig szerettem régi filmeket nézni: ha régi japán filmet látsz, érzed, hogy Japánban vagy; egyrégi német filmnél azonnal Németország jut eszedbe; egy francia újhullámos film pedig teljesen francia. Szóval mi értelme egy román filmet csinálni, ha az nem romános?
Hiszem, hogy az univerzalitás csak úgy jön létre, ha a film közben nagyon is lokális.
És a kontextus is fontos. Amikor csináltam az előző filmemet, a Ne várjatok túl sokat a világvégétől, azt hittem, senkit sem fog érdekelni. Hiszen a történet egy nagyon speciális kapitalizmusban játszódik, ami teljesen más, mint Németországban vagy Hollandiában. Aztán hirtelen mégis kaptam erős visszajelzéseket külföldről. Az emberek azt mondták, „Így jobban értjük a saját helyzetünket, mert végre más szemszögből látjuk.”
Ma az európai rendezők sokszor rákényszerülnek arra, hogy ne csak a hazájukból szerezzenek finanszírozókat a filmjükhöz. Csakhogy a külföldi finanszírozóknak sokszor saját igényeik is vannak, a film pedig idővel szétcsúszik a sok különböző igény miatti számtalan kompromisszumtól. Így születnek a gyökértelen, a szakmában csak europudingnak csúfolt filmek, amiket én annyira rühellek.
A filmjeidet nagyon szereti a filmfesztiválok közönsége. Jelent számodra valamit, ha díjat nyersz egy fesztiválon? És Romániában hogyan fogadják a díjaidat?
Vannak jó és rossz következményei is. Ilyenkor a filmed sokkal nagyobb figyelmet kap, ami persze jó. Ugyanakkor néhányan azt mondják: „Hogy lehet, hogy pont ez a film nyert?” Románia bizonyos értelemben fiatal ország. Oroszország, a volt Oszmán Birodalom és Nyugat-Európa között helyezkedik el, így mindig is könnyen „eltűnhetett”. Az érzés, hogy törékeny pozícióban vagyunk, történelmileg is érthető. Az emberek emiatt még ma is gyakran aggódnak. Például amikor Putyin és Trump találkoznak, hogy Ukrajna sorsáról döntsenek, a románok is joggal érzik azt, hogy megint a fejünk fölött születik egy döntés… Éppen ezért rendkívül érzékenyek a történelmükre, és a történelmükből fakadó kritikákra. Emiatt én tökéletesen megértem, hogy érzékenyek a filmjeimben megtalálható kritikai élre.
Hogy miért? Mert úgy érzik, hogy amennyiben én megmutatom a népem hibáit külföldön, akkor a nyugat és a világ látni fogja a hibáinkat. Úgy érzik, hogy nem engedhetjük meg magunknak ezt, hiszen a nyugat és a kelet közé szorulva egy nagyon törékeny helyzetben vagyunk. Én ezt azonban nem így látom. Szerintem nem szabadna annyira belemerülni abba az érzésbe, hogy „olyan törékenyek vagyunk, hogy egy pillanat alatt eltűnhetünk a Föld színéről, ezért csak patrióta dolgokat szabad csinálnunk.”
Hiszek abban, hogy a filmeknek és a társadalmaknak is szükségük van kritikára ahhoz, hogy létezni tudjanak.
De megértem, hogy amikor a történelemről van szó, az emberek félnek, ha azt mondod, hogy ezt másképp is lehet értelmezni. Azt kérdezik: „Mit akarsz mondani? Azt akarod sugallni, hogy Romániának el kéne tűnnie a Föld színéről?” Egy amerikai vagy egy német például soha nem gondolkodna így.
A film szerkezete és látványvilága egyszerűbb, mint az előző filmjeidé. Miért döntöttél úgy, hogy visszatérsz az alapokhoz?
Először is, szeretek mindenféle dolgot csinálni. Nincs sajátos stílusom, és ez sokáig bűntudatot okozott bennem. Nem éreztem magam elég jó rendezőnek. De most már nem érdekel. Tényleg mindent ki akarok próbálni a moziban, mindenféle filmet készítek. A Kontinental ’25-tel együtt csináltam egy Drakula-filmet is. Semmilyen elvárásom sincs magam felé, hogy mit kellene csinálnom legközelebb. Inkább a vágyaimra és arra reagálok, ami érdekel. Nem játszom azt a játékot, hogy „hogyan fejlődhetek tovább?”, nem aggódom azon, hogy egy film visszalépést jelent-e a karrieremben. És egyre inkább vonzódom az egyszerűséghez, a művészeti ágak primitív ősforrásaihoz. A festők közül is az igazán régieket, a vallásosakat szeretem, és a filmben is felfedeztem magamban valami hasonlót.
Fotó: Ali Ghandtschi
Tehát a filmed a filmművészet primitív ősforrásaira épül?
Igen, bizonyos szempontból olyan, mint egy Lumière film. Ilyen filmet készítettek volna Lumiére-ék, ha már lett volna hang. Ezért forgattam például egy iPhone kamerával, mert ilyen kamera bárki számára elérhető. Egyszerű képi nyelvet teremtettem, mert elsősorban a szavakra támaszkodtam. Fix beállításokat használok, ahol mutatom az ott lévő embereket, és hagyom, hogy beszéljenek. A filmben két dolog fontos: a szavak és az épületek. Talán nem túl eredeti, de én ilyennek akartam.
A filmben nemcsak a Lumiére-fivérek, hanem Rossellini hatását is fel lehet fedezni.
Két dolgot vettem át Rossellinitől, aki számomra igazi bálvány. Az egyik a bűntudat története. Ingrid Bergman hősnője bűntudatot érez, és próbál segíteni. Azonban az én hősnőm nem osztogat pénzt, nem nagy gesztusokat tesz, hanem havonta két eurót utal valami nemes ügynek. Sokkal földhözragadtabb. Nekem nincs Ingrid Bergmanom, hanem Tompa Eszterem van, aki szerény. Ez az egyik. A másik, amit remélem, nem értenek félre, hogy Rossellini gyűlölte a mozit – ami egyben a szeretet egy formája is nála, szerintem. Ha olvasol könyveket arról, hogyan vágta Rossellini a filmjeit, annyira utálta az egészet, hogy mindig dupla sebességgel vágott. Soha nem nézte normál sebességgel a filmjét, csak a premieren. Annyira rühellte, hogy azt mondta: „Nem érdekel, csak játsszuk le gyorsan.” A filmjei realizmusa részben ebből a „hanyagságból”, részben ebből a mozi iránti gyűlöletből fakad.
Én is gyűlölöm a mozit bizonyos értelemben, főleg, amikor zsűritagként ülök egy fesztiválon. Istenem, ilyenkor a filmnézés munkává válik, és szenvedsz. Amikor megjelenik a stáblista, hányingerem van. Szóval éreztem a vágyat, hogy mozit készítsek a mozi ellen. Ez felszabadított. Azt mondtam: két évig nem pályázok pénzre, nincs fancy kamera, csak egy iPhone. iPhone 15-tel forgattam, nincs világítás, nincs grip, nagyon egyszerű minden. Talán azért is, mert kissé szarul éreztem magam. Egyfolytában azt mondogattam a diákoknak és fiatal filmeseknek: „Ne panaszkodjatok, hogy nincs pénz vagy nincs kamera. Ha nincs 35 mm-es kamerád, vagy Alexád nagy objektívekkel, használd a telefonod. Forgass két percet a telefonoddal.” És egyszer valaki szembesített azzal, hogy bullshitelek, mert mindenkinek ezt mondom, de én magam sosem így csinálom. Úgyhogy most megcsináltam. A Kontinental 25 után már válaszolhatom azt, hogy „Itt van, tessék!”
A Kontinental ’25 november 27-től látható a magyar mozik műsorán.
