A Római Birodalom (vagy legalábbis a Nyugatrómai Birodalom) bukását rendszerint Kr. u. 476-ra teszik: ekkor fosztotta meg trónjától Odoaker germán vezér Romulus Augustulust, az utolsó császárt. Miután a barbár hordák elfoglalták, az egykor egységesnek tűnő birodalom kisebb államokra esett szét. A híres római hadsereget feloszlatták, a kereskedelem stagnált, a városok pedig kiürültek, mivel Róma csökkenő népessége a vidékre költözött, ahol alig volt kapcsolatuk a külvilággal.
A germán törzsek – frankok, burgundok, vandálok, longobárdok, vizigótok stb. – nem egyszerűen kifosztották a birodalmat, felégették a házakat, rabszolgává tették az embereket, majd dolguk végeztével hazatértek, hanem ehelyett beköltöztek: gazdaságokat építettek és családot alapítottak.
Cole Thomas: Róma bukása (forrás: Wikimeda Commons)
A latin nyelv azonban tűnt el azonnal a birodalommal együtt, sőt: sikerrel állt ellen a hódítóknak. Ami már csak azért is figyelemre méltó, mert a történelem során általában – de nem mindig – az a tendencia, hogy a meghódított népek átveszik a hódítók nyelvét.
Rómában ebben az időben azonban fordítva történt: a germán betolakodók latinul kezdtek beszélni, a fentebb is említett korai germán nyelvek pedig eltűntek a süllyesztőben
– talán azért, mert hiába voltak ők a hódítók, mégis kisebbségben éltek az latin anyanyelvű beszélők között. De az is lehet, hogy latinul több mindent ki lehetett fejezni.
Aztán nagyjából a 6. századtól kezdve különböző helyi dialektusok kezdtek kialakulni, amelyekből végül megszülettek az újlatin (olasz, francia, spanyol) stb. nyelvek (azt még azért érdemes ehhez hozzátenni, hogy az első írásos emlékek csak a 9–10. századból maradtak fenn, és csak a 13. századtól beszélhetünk valójában megszilárdult, már az irodalomban is használt önálló újlatin nyelvekről.).
Vagyis, ha úgy vesszük, a latin soha nem halt ki, egyszerűen csak megváltozott
– jellemző, hogy például a középkor végének legnagyobb itáliai költője, a 14. században élt Petrarca a latint a beszélt olasz nyelv irodalmi változatának tekintette.
Egyáltalán honnan lehet tudni, hogy egy nyelv mikor halt ki? A legkézenfekvőbb válasz az, hogy akkor, ha már senki nem beszéli első nyelvként. Csakhogy elég nehéz – gyakorlatilag lehetetlen – megállapítani, hogy mikor is halt ki az utolsó generáció, amelynek anyanyelve a latin volt (annak valamiféle őseredeti formájában).
Caravaggio: Szent Jeromos (forrás: caravaggio.org)
A latin nyelv további fennmaradásában nagy szerepet játszottak a keresztények is, illetve maga a Biblia. Ahogy a Római Birodalom gyengült az összeomlását megelőző évszázadokban, a kereszténység egyre erősebbé vált, a 6. századra pedig a korábbi birodalom nagy részét keresztények népesítették be. A köztiszteletben álló teológust és egyházatyát, Szent Jeromost – aki latinul, görögül és héberül egyaránt kiválóan értett – a 4. század végén, mindössze egy évszázaddal Róma összeomlása előtt, I. Damáz pápa megbízta azzal, hogy készítsen latin fordítást a Bibliából. Bár sok ólatin Biblia volt forgalomban. Jeromos feladata egy javított, standard kiadás elkészítése volt. Bő két évtizeden át készült fordítása – amelyet végül nem is ő fejezett be – eleinte nem volt népszerű, de idővel egyre szélesebb körben elterjedt: ez lett az ún. Vulgata.
Aztán, ahogy a keresztény misszionáriusok kapcsolatba léptek a germán népekkel, meg kellett tanulniuk a helyi nyelveket. Ami még fontosabb, le kellett fordítaniuk a Bibliát az anyanyelvükre. A 4. században egy Ulfilas nevű gót-görög érsek gót nyelvre fordította a görög Bibliát: ennek a gót Bibliának mára csak töredékei maradtak fenn, de életrajzírója szerint Ulfilas a teljes Bibliát lefordította – kivéve Sámuel és a Királyok könyveit, ugyanis úgy gondolta, hogy ezek a könyvek túl erőszakosak, és az amúgy is erőszakos gótokat nem feltétlenül muszáj ilyenekkel traktálni.
A gót Bibliát évszázadokon át másolták és olvasták. A leghíresebb, ma is fennmaradt példány, a Codex Argenteus ezüst tintával és lilára festett pergamennel készült. A Codex Argenteust Nagy Theodorik rendelte meg a 6. században, mellé pedig egy ehhez illő latin Bibliát is. A templomokban ugyanakkor továbbra is latinul imádkoztak.
Röviddel Theodorik halála után az itáliai gót uralom megszűnt, az utolsó gót királyt 553-ban megölték. Ezzel együtt a gót nyelv is kihalt, ami azt eredményezte, hogy a keresztény közösségekben egyre nagyobb jelentőségre tett szert Jeromos latin Bibliája.
Codex Argenteus (fotó: Wikimedia Commons)
Míg az írás és az olvasás mindenhol máshol hanyatlott, a keresztény egyház őrizte a kultúrát, ami élő kapcsolatot tartott fenn a Római Birodalom ólatinjával. Míg a latin egyes régiókban eltűnt, vagy máshol olaszra vagy spanyolra változott, az egyházban Jeromos Bibliáját továbbra is olvasták, másolták és terjesztették – más korai szövegekkel együtt. Az egyház így fontos archívummá vált, megőrizve a civilizációt és a tudást, miközben Európa háborúba és gazdasági válságba süllyedt. Ez különösen a kelta régiókban volt így.
Ennek eredményeként a latin nyelv, amely kezdetben az egyház, a liturgia és a Biblia nyelve volt, a tanulás és az adminisztráció nyelvévé is vált, és eközben a germán és az újlatin nyelveket használták a mindennapokban. Így vált a latin a római katolikus egyház hivatalos nyelvévé: a Vatikánban pedig még ma latinul teszi közzé az összes fontosabb dokumentumot és határozatot. Bár az egyházi latin nagyjából megegyezik az ólatinnal, a későbbi olasz kiejtésen alapul, és mind a klasszikus latinból (a nagy irodalmi művekben megjelenő latinból), mind pedig a vulgáris latinból (a köznép által használt mindennapi latinból) kölcsönzött szókincset.
Forrás: Ancient Languages
