Na de, nem rohannék előre – már csak azért sem, mert a gyorsaság nem illene a héten megejtett üzlet-látogatásomhoz. Ugyanis a Mere (ez az eredeti neve az orosz hálózatnak) lokalizáció tekintetében sem hazudtolta meg a márka imidzsét: a bolt olcsóságával igencsak harmonizál a helyszín: az oroszok a XVIII. kerület egyik – legalábbis a belvárosból nézve – szélsőségesen kieső részén nyitották meg első magyarországi egységüket.
Bőven volt időm gondolkodni, miközben tömegközlekedéssel zötykölődtem a cél felé, így jó előre kimondtam magamban: valamit nagyon kell tudnia ennek a boltnak, hogy azt javasoljam az olvasóknak, hogy autó nélkül is érdemes odamenni – mondjuk egy kiadósabb, cipelős bevásárlás kedvéért.
Nem érdemes.
Spórolás az Isten háta mögött
Először még azt hittem, átvágom a Google-t, s én bizony nem fogok kétszer átszállni, bőven elég lesz egy is – csak nem árthat nekem az a plusz 12 perc séta, amit a villamos és a busz után egy újabb buszjárattal szeretett volna kiváltani az utazástervező. Ám amikor megérkeztem a Besence utca közelébe, egyértelművé vált, hogy most a Google valóban barátként viselkedett: leszálltam a buszról, fellépcsőztem a helyi felüljáróra, ahonnan egyértelműen látni lehetett, hogy ugyan csak egy kevéske gyaloglás lett volna csak hátra a célig, ám ezt a rövid szakaszt lehetetlenség lesétálni.
Amerre néztem lefelé, többsávos utat, vagy raktárépületet láttam. De még ekkor is pislákolt bennem a lázadás lángja, amit egy buszmegállóban várakozó kedves lány azonnal ki is oltott: egészen konkrétan felszólított, hogy ne legyek a magam ellensége, várjam meg a buszt. Hallgattam rá, így plusz 10 perc fagyoskodás és két megálló után meg is érkeztem a Basket Plusz közvetlen közelébe. És alig utaztam 100 percet.
Kukorica pufi (Fotó: Kovács Gellért)
A helyszínen – ami egy teljesen átlagosan hatalmas raktárhodály mindenféle minimális cicoma nélkül -, nem hiszem, hogy rajtam kívül tartózkodott még olyan ember, aki autó nélkül érkezett. A Basket Plusz tényleg nem a szolid bevásárlóknak való vidék: itt a népek hatalmas kocsikkal tolják a megvásárolni kívánt akciós cuccokat, amikkel olyannyira telerakják az eszközt, hogy ki se látszanak mögüle. Ez utóbbi, mármint az emeletesre pakolt bevásárlókocsi az egyik legerősebb látványeleme a boltnak:
bárhova nézel, termékhegyek mögé szorult arcokat látsz, akik néha a családtagjukkal se tudnak rendesen kommunikálni.
Egész egyszerűen nem látják a másik embert a több kiló sós ízesítésű kukoricapehelytől, amit nagy nehezen felhalmoztak a termékkupac tetejére. Ebből adódóan kétségtelenül van egyfajta bája a vásárlói létezésnek a Basket Pluszban, ahol nemcsak azt kell eldönteni, hogy mit veszel, hanem érdemes már azon is elmélázni, hogy mit csinálsz majd ekkora mennyiséggel, ha hazaértél. Feltéve, hogy nem vagy vállalkozó, aki közvetett módon a saját üzletében adja tovább vagy nincs egy tizenkét fős családod.
Inkább raktár, mint bolt (Fotó: Kovács Gellért)
Egyébként is érdekes kérdés, hogy a jelen árukínálat kinek okozhat elégedettséget. Mindenféle termékből látni ilyet-olyat: van mosópor, műanyag háztartási segédeszközök, alapélelmiszerekből is akad néhány – de válogatni nem nagyon lehet. Mármint nincs miből. Az volt a benyomásom, hogy egy termékfajtából egy, maximum kétféle „márka” található a polcokon…. akarom mondani, a raklapokon, mert ahogy fentebb írtam is, itt aztán nincs flancolás. Ha azt mondom, hogy puritán a tér berendezése, tapintatosan fogalmaztam.
Raklap-everestek mindenfelé
Még hagyományos hűtősor sincs, ehelyett berendeztek egy szűk helyiséget, ahol hűvösebb van, mint a központi térben, és ide pakolták fel a természetesen csakis gigakiszerelésben elérhető, de gusztusosnak csak komoly jóindulattal nevezhető, hűtést igénylő árukat. Ez a „szoba” talán a legszomorúbb része a Basket Plusznak:
fehér polcokon ülnek a szerencsétlen virslik tonnaszámra, mellettük jelentős párizsiszázadok, meg néhány olyan hústermék is, amiről meg sem tudtam állapítani, hogy micsoda.
De sok időm egyébként sem lett volna ezen agyalni – ugyanis az orosz diszkont egyik fontos jellemzője még, hogy nézelődni sem nagyon lehet benne.
Disznósajt és egyéb húskészítmények (Fotó: Kovács Gellért)
Nem hiszem, hogy a csúcsidőszakban érkeztem (dél is elmúlt, mire odaértem), de így is akkora volt a tömeg, hogy ha néhány percnél többet ácsorogtam egy helyben, könnyen szorult helyzetbe kerültem: a vásárlók akaratlanul is körbefogtak bevásárlókocsi-szörnyeikkel, s jó néhány bocsánatkérésembe és szinte már akrobatikus mozdulatokba került, hogy kiszabaduljak. Ebből adódóan a többi vásárló is inkább pakol, mint vásárol: meglátnak valamit, kicsit nézegetik, megkérdezik a másikat, hogy Juliék jönnek-e mostanában, és ha az a válasz, hogy igen, már dobálják is a mosóport a kartonszámra vásárolt folyékony szappan tetejére, aztán nyomulnak is tovább.
A nagyvárosi tempó miatt talán le sem esik az embernek, hogy az orosz üzletben alig kínálnak orosz terméket – de azért a lengyel, szlovák, cseh és egyéb kelet-európai országokból érkezett áruféleségek mellett feltűnő, hogy egy szerény hűtőládában találni pirogot is. A maci aranyos a csomagoláson, de maga az étel még a zacskó fotóján sem tűnik kihagyhatatlan ajánlatnak. Hiába olcsó. És igaz ez nagyjából mindenre.
7 fotó
Ez az igazán zavarba ejtő a Basket Pluszban
Alig láttam olyan terméket, amelyet tépelődés nélkül hajlandó lettem volna megvásárolni. Hiába tűnik minden nagyon olcsónak. (Árakat azért nem írok, mert fölösleges. Minden legalább 20-30%-kal olcsóbb, mint bárhol másutt.)
Pedig a kispénzűség nem egyenlő az igénytelenséggel: Magyarországon is egyre többen vezetnek spórolós háztartást, ahol minden fillérnek helye van – de attól még a legtöbben nem szívesen költenek valami olyasmire, amelynek minősége vacakabbnak tűnik még az áránál is. Ez nem valamiféle sznobság a részemről:
a velem együtt gladiátorkodó többi látogató tekintetén is éreztem, hogy nem erről a vásárlásról megy majd ki a napi poszt az Instára: innen beszerezni bármit is egyáltalán nem menő, szerintem nem is érezte annak senki. Sőt, mintha a falakból is áradna valamiféle célzatos reménytelenség. Ez nem shoppingolás, ez a Basket Plusz.
Azt hiszem, a legmegrázóbb az egészben tényleg az volt, hogy szinte pofán csapott valóságunk azon része, amelyet ennyire töményen nem lehet érzékelni egy átlagos hipermarketben. A legtöbb embert a kalandvágy helyett a kényszer terelhette ebbe a boltba – és ebből a szempontból viszont aligha lehetne aktuálisabb a Mere megjelenése Magyarországon.
Kifelé menet találkoztam egy néhány fős famíliával, akik majdnem visszafordultak, mert elfelejtettek valamit. Azt nem tudtam megállapítani, hogy mit, és nem is derült ki aztán: ugyan az apuka, mint aki elfogadta sorsát, meg is indult volna vissza a csarnok belseje felé, de a felesége még időben leintette: – „Józsi, hagyd, úgyis borzalmasan nézett ki. Majd veszünk legközelebb. Ha jövünk még ide egyáltalán.”
