Hamlet, vagy Hamnet, a 16. században ez nem is volt kérdés, pontosabban mindegy volt: mindkét változatot használták ugyanarra a keresztnévre – közli velünk a film elején az inzert, s mintha már ezzel is arra utalna, hogy nem az számít, hogy a következő történetnek mekkora része kitaláció, hanem sokkal inkább az, hogy mennyire képes közel hozni hozzánk egy ebben a formában tán sosemvolt szerelmespár tragédiákkal övezett, kanyargós sorsát. Maggie O’Farrell könyve sem titkolja, hogy tényeket, mendemondákat és feltételezéseket kevert össze a hatás kedvéért, amely, mármint a hatás, leginkább abból a felismerésből szeretne megszületni, hogy bár keveset tudunk róla, de minden bizonnyal Shakespeare-t is emberi anyagból gyurmázta az élet, és még az is lehet, hogy a felesége Willnek szólította.
Fotó: UIP-Duna Film
Nos, ez a Will, akit a megbízhatóan ábrándos-drámai tekintetű Paul Mescal kelt életre, nehezen tud felnőttként érvényesülni, kicsit mindig máshol tartózkodik, agyban és lélekben egyaránt – nem is meglepő, hogy pont Agnes-szel (Jessie Buckley is mindig nagyszerű) szeretnek egymásba, hiszen a lánynak is megvannak a maga csodabogárságai: folyton az erdőben mászkál, álmodozik, megérez dolgokat, és hát, abban az időben egy ilyen személyiség könnyen gyanakvást ébresztett az egyszerű, meg a kissé bonyolultabb gondolkodású emberekben is, pláne ezerötszázkilencvenvalahányban.
Mikor ők találkoznak, már sejthető, hogy a Hamnet minden bizonnyal sokkal inkább izgalmas női történetnek és nem egy újabb, szokványos Shakespeare-filmnek szánja magát. De aztán mégis az lesz belőle.
Chloé Zhao, A nomádok földje kétszeresen Oscar-díjas, azóta Marvel-filmet is jegyző rendezője még mindig bámulatos erővel ábrázolja a természetet, és a fák, patakok, sziklák, utak között létező embert. Aki a maga módján próbál érvényesülni az életben, aki eléggé kilóg abból a világból, amelybe beleszületett. Will és Agnes egymásra találása ebből a szempontból valóban működik megkapó love story-ként is, a lengyel operatőr, Łukasz Żal csodálatos képeinek köszönhetően egyre közelebb és közelebb kerülhetünk a főszereplőkhöz, akik hosszan és szépen beszélgetnek a lombok alatt, miközben énekelnek a madarak és halkan fúj a szél. Ami a film atmoszféráját illeti, valóban élményszerű a Hamnet: érzéki példát mutat arra, hogy egy jó rendező hogyan képes egyéniséget adni a filmjének, egészen finom motívumok segítségével is. Vagy egyszerűen csak azzal, ahogy hagyja élni a miliőt, amelyet megteremtett. Az, hogy új munkáját ennyi aranyszoborra jelölik, annyit mindenképpen bizonyít, hogy Zhao eme képessége nem kopott az évek során.
Fotó: UIP-Duna Film
Akkor kezd kevéssé szokatlan lenni a film, amikor Will és Agnes családot alapítanak, jönnek a gyerekek, s ahogy terebélyesednek, úgy telik meg házuk udvara is élettel. De a férfi egyre kevesebbet időt tölt velük, s innentől – amellett, hogy folyamatosan érezhető, hogy közeleg a tragédia, amely megváltoztatja életüket – inkább Agnes küzdelmeit követhetjük nyomon, ahogy anyaként és asszonyként igyekszik egyben tartani a háttérországot, hogy ha Will végre hazatér, minden rendben lehessen. De vannak események, amelyeket a földi ember nem akadályozhat meg – legfeljebb csak kiírhatja magából, ha ő William Shakespeare.
Agnesnek pedig marad a nézőtér, a szó konkrét és átvitt értelmében is, mert Zhao, bár igyekszik tartani a regény női fókuszát, mégsem tolja teljesen háttérbe Will karakterét. Persze Agnes figurája szerepel többet, és Jessie Buckley van olyan érzékeny színész, hogy az ő sorsát is szívén viselje a néző, de közben úgyis az érdekli a többséget – gondolhatta a direktor, vagy a gyártó stúdió, esetleg mindkettő –, hogy mikor és hogyan jutunk el a Hamletig, ha már ez lett nekünk megígérve.
Eljutunk, eljutunk, és naná, hogy a meghatározó jelentőségű Globe Színházban kapjuk meg a mostani Hamletünket, amelynek kulisszáit az alkotók az elvárható patinás minőségben ábrázolják, s ekkor még a Hamnet filmzenéjéért is Oscarra jelölt Max Richter is végképp elérzékenyül. Olyannyira, hogy nem is írt külön tételt a befejezés nagyjelenetéhez, hanem újra felhasználta a számos játékfilmben és sorozatban felbukkant, bő 20 éves tételét, az On the Nature of Daylight című, egyébiránt álomszép, szívfacsaró kompozíciót. A múltban többek között az Érkezés című Denis Villeneuve-sci-fi kulcsjelenetét is kísérő zene sajnos így csak aláhúzza, hogy az igyekezet ellenére a film mégsem képes eléggé mélyre ásni magától.
Fotó: UIP-Duna Film
Chloé Zhao költői alkata ugyan a film nagy részében ügyesen egyensúlyoz a határán, de a végére csak megadja magát a giccsnek: a katartikus, ám még így is eléggé kusza befejezés, amely végképp összekapcsolja Hamnetet és Hamletet, már nem is ügyel arra, hogy úrrá legyen szentimentalizmusán. Addigra már semmi sem számít, csakis az, hogy a kameraképen innen és túl alig maradjon szem szárazon. Pedig kevesebb könnyel, hangsúlyosabb távolságtartással igazán különleges lehetett volna ez az újabb, kissé máshogyan, de végül mégiscsak szokványosan szerelmesnek ábrázolt William Shakespeare.
