Az sem lehet véletlen, hogy a film szkriptjét egy japán és egy amerikai művész írta: Miyazaki Mitsuyo (művésznevén Hikari) és Stephen Blahut forgatókönyve az új belépő karakterén keresztül, gyengéden vezeti körbe a nézőt e különös iparág figurái között. A Bérelt család története bevallottan mélyen merít azokból az igaz történetekből, amelyek érzékletesen példázzák e sokrétű szolgáltatás jellemzőit.
A film, amelyben Fraser pont olyan mamlasz, mint amilyennek nagyon tudjuk szeretni, Phillip Vanderploeg sztorija, akinek a fiktív cselekmény szerint egy fogkrém-reklám indította el a karrierjét Japánban, azon belül is Tokióban, s azóta egyik meghallgatásról a másikra jár, mígnem jelentkezik egy munkára, amelyről semmit sem tud, s tulajdonképpen a helyszínen szembesül azzal, hogy miről is van szó. Először maga is megdöbben, amikor a halott férfi, akinek „belecsöppent” a búcsúztatójába, igazából nem is halott, s rajta kívül mindenki színész – hiszen, mint kiderül, a bizarr esemény azért lett megszervezve, hogy az „elhunyt” közvetlen „tapasztalatot” szerezhessen arról, hogyan reagálna a világ arra, ha ő eltávozna az élők sorából.
Fotó: Fórum Hungary
Bár ma már mindenféle, ehhez hasonló meghökkentő feladatra is vállalkoznak az egyre profibb és szerteágazóbb emberbérléssel foglalkozó cégek:
példának okáért lehet egyszerű sorban állásra is bérelni helyettesítőt, ami Japánban más nagyságrendű elfoglaltság, mint mifelénk, mondhatni a mindennapok állandó része kilométeres sorokban állni, de létezik önbizalomnövelő „egomasszázs”, és mindenféle egyéb lelki komfortot kínáló hétköznapi illúzió is, de a legnépszerűbb szolgáltatások, ahogy arra Hikariék filmje is utal, a családi, baráti hézagok kitöltését szolgálja.
A családbérlés jelenségét szakértők szerint egyfelől a társadalom anyagias szemlélete hívta életre: az egyre többet és egyre elvakultabban dolgozó japánok az általános vélekedések szerint egyre kevésbé képesek egészséges emberi kapcsolatok kialakítására, a boldogságot sokkal inkább tárgyakban keresik, nem a másik emberben – viszont változatlanul fontos a megbecsültség, a kifelé mutatott kép problematikája is, vagyis az, hogy hogyan ítéli meg őket a többség, vagy éppen a legközelebbi família.
Az, hogy a Bérelt család főszereplője profi színész, az emberbérlő szolgáltatások fontos jellemzőjére mutat rá: amikor a 80-as évek vége felé megjelentek a japán piacon az első ilyen cégek (melyek közül az úttörő egy Japan Efficiency nevezetű vállalkozás volt, amely vállalati alkalmazottaknak kínált érzékeny megoldásokat magánéleti problémáikra), hamar fölmerült a hitelesség kérdése, pontosabban gyorsan kiderült, hogy anyát, apát, gyereket, szeretőt, barátot, esküvői, vagy temetési menetet, vagy bárkit alakító személyek nem lehetnek lelkes amatőrök – mert ha nem játszanak realisztikusan, a mutatvány akár még visszafelé is elsülhet, és a lelepleződött személy megszégyenülhet. Ezért viszonylag hamar elkezdtek profi színészeket foglalkoztatni, akik képesek voltak helytállni a legkülönbözőbb helyzetekben, s a fölmerülő kényesebb szituációkat is tudták rugalmasan kezelni.
Brendan Fraser figurájának két nagyobb „projektje” kap fontos szerepet a Bérelt családban. A film fő történetszálában a színésznek egy kisiskolás lányka apját kell eljátszania, s ez a feladat azért is különösen kényes, mert nemcsak a vágyott magániskola felvételi bizottságának kell Mia apját alakítani, hanem a kislány előtt is. Ami igen veszélyes hazugság lehet, pláne egy gyerek életében.
Aki azt gondolja, hogy ezt a motívumot csak a melodramatikus hatás kedvéért találták ki a filmesek, téved: ilyen a valóságban is létezett, létezik – bár a beszámolók szerint ma már jóval körültekintőbben szervezik meg az ilyesfajta színjátékot. Annak a színésznek, aki efféle feladatot vállal, külön záradékot kell aláírnia, amelyben vállalja, hogy ha úgy alakulnak a dolgok, akár évekig is hajlandó a gyermek apjaként élni és viselkedni. Ami, ahogy ezt a Bérelt családban is láthatjuk, kettős felelősséggel terheli a színészt, aki nemcsak a gyermek mentális egészségéért felel egyfajta nevelőapaként, de annak is vállalja kockázatát, hogy ő is bevonódik érzelmileg, és civilként is fontossá válik számára a kliens.
A film másik vastagabb történetszála is fontos kérdésre koncentrál. Phillipnek egy idős japán színésszel kell összebarátkoznia (akit persze egy idős japán színész, Emoto Akira alakít), aki fénykorában híres művésznek számított, ám öregkorára elfelejtették, vagy legalábbis nem kap akkora figyelmet, mint ami akkor vette körül, amikor még dolgozott és sztárnak számított. Az amerikai itt újságírónak adja ki magát, aki hosszú interjút szeretne készíteni a bácsival, aki egy idő után a legszemélyesebb vágyaival, fájdalmaival kapcsolatban is megnyílik Phillipnek. Vagyis: összebarátkoznak.
Fotó: Fórum Hungary
Ahogy ez a Bérelt család érzelemdús hozzáállásából is kiderül, az emberbérlés-bizniszből nem lehet kispórolni azt a következményt, hogy a színészek és a kliensek között valódi kapcsolat alakulhat ki – hiszen az egyik fél minden bizonnyal igazinak éli meg, ami vele történik. Hogy aztán a bonyolult, sokszor többszintes hazugságot, amelyre az egész szolgáltatás épül, milyen mértékben érdemes a későbbiekben leleplezni, az adott feladat szenzitív mivoltától függ – vagyis attól, hogy az emberbérlés köré felépített történetnek mennyire kell stabilnak, tartósnak maradnia.
Ami attól is függ, hány ember számára kell fenntartani a fikciót, melyet az ügynökség színészei megteremtenek.
És persze olyan esetek is akadnak, amelyek megváltoztathatatlan narratívát hoznak létre az ügyfél maradék életében. Az egyik leghíresebb ilyen történet nem került be a filmbe, pedig olyan, mintha hollywoodi forgatókönyvírók találták volna ki: egy haldokló férfi nagyon várta unokája születését, de súlyos betegsége miatt nem élhette volna meg a találkozást, ezért a családbérlő cég szerzett egy babát, akit unokaként mutattak be az egyre gyengülő nagypapának.
A praktikus és/vagy romantikus céllal igénybe vett emberbérlés jelensége a 90-es évek óta igyekszik terjedni a világban, de abban a minőségben és olyan átfogó szolgáltatási menüvel, mint ahogy Japánban elfogadottá vált, nem tudott meghonosodni. Talán azért, mert sok helyen fölmerül a prostitúció vádja is egyes esetekkel kapcsolatban. Dél-Koreában mindenesetre leginkább esküvői vendégek bérlésével foglalkoznak, a franciáknál jó ideje működik egy szolgáltatás, amely nagyszülőket és unokákat közvetít ki egyfajta családpótlásként – de itt nem alkalmaznak színészeket, nincs hazugság: valódi sorsú emberek keresnek kapcsolódást valódi sorsú emberekkel. A japán példa ennél azért japánosabb. Valamint létezik egy a világon bárhol elérhető amerikai szolgáltatás, a Rent-a-Friend, amely a közelben elérhető regisztrált baráti társaságokat kínál, akik a legkülönbözőbb szituációkra bérelhetőek. Magyar próbálkozásokról nincs információnk.
Bár Japánban állítólag töretlen népszerűségnek örvendenek a Rental Family-szolgáltatások, a világ más tájékán inkább egzotikumként kezelik a jelenséget – amelyről, pontosabban az egyik leghíresebb ilyen cégről a változatos érdeklődésű német filmrendező, a legendás Werner Herzog is készített filmet, egy dokumentarista jellegűt, amelyet 2019-ben Cannes-ban is bemutattak, majd később nálunk is lehetett látni az HBO-n, Családi Románc Kft. címmel.
