A rengeteg műtéten átesett művész nehezen mozog, de így is, vállalva a testi korlátokat, a botot, az olykor bizonytalan lépteket, van benne annyi vagány, fehér sportcipős rutin, hogy az ember ne izguljon állandóan a testi épségéért, miközben az előadást nézi.
Beleszáll a fél világba, beleáll a saját életébe
Az önéletrajzi darab játékos, dalrészleteket is tartalmazó szerkezetét és hangsúlyait Kárpáti Péter dramaturg és Novák Eszter rendező segített össze -és kirakni Cserhalminak, a színpadon pedig van két partnere is, Szép András és Roszik Hella, akik zenélnek, olykor énekelnek, és színészként is jut nekik feladat.
Megejtő, de szellemes döntés is, hogy fent, a színpadon jut szerep a súgónak, Sütő Anikónak, szimbolikus is a jelenléte, de teljesen gyakorlati is: Cserhalmi kommunikál vele, néha odamegy hozzá – olykor csak kedveskedik, viszont olyan is volt néhányszor, hogy a színész a nyílt színen kért súgást. Nagyszerű döntés volt a látható súgó, ráadásul rendkívüli közvetlenséget kölcsönöz az előadásnak, és a baki se tud így baki lenni. Cserhalmi amúgy is belekalkulálhatta ebbe az estébe, hogy itt semmi sem lesz olyan, mint korábbi színészi szerepvállalásai során.
(Fotó: Örkény Színház/Horváth Judit)
Az viszont nagyon is olyan, ahogy Cserhalmi igazán cserhalmisan beleszáll a fél világba, beleáll a saját életébe.
Nyilatkozataiban sokszor szokta hangsúlyozni, hogy nem szereti a langyos dolgokat – és ez meg is látszik az előadáson: nagyjából 150 perces, intenzív és néha egészen zavarba ejtően gátlástalan a szókimondása. De mindvégig ott van benne az, amitől nemcsak szerethető (ahogy ez sokszor szóba is kerül a darabban, mármint, a szerethetőség iránti vágyódás), hanem nagy színész, és izgalmas példakép: a Székfoglalóval Cserhalmi ugyanis nem valamiféle élő emlékművet épít magának, hanem kiáll és kiül a nézők elé, és elmesél néhány számára kikerülhetetlen dolgot az életről és az életéről.
Színészetről, színészekről, pályatársakról sokat mesél. De ennél is többet a családjáról. Szülőkről, testvérekről nagymamákról, nagypapákról, nagybácsikról. Arról, hogy minden abszurd történelmi helyzetnek megvannak a maga emberi pillanata – az emberség úgy általában is szebbé tesz, nagyjából mindent. Például a fingós poénokat is. Cserhalminál a fingás két idős ember reggeli rutinjában egyszerre szól a Cserhalmi-féle fókusz már-már hrabali pimaszságáról és arról, hogy minden szép és igaz, aminek köze van a szeretethez és a szabadsághoz.
Túlélni az életet
A Székfoglaló legerősebb nyomatékait amúgy is a színész gyerekkora kapta, különös tekintettel arra, amikor javító-nevelő intézetbe került. Sokszor szívbemarkolóan erős képekben beszél az összetett helyzetről, amely miatt kénytelen volt megismerkedni a falak között uralkodó farkastörvényekkel, hatásos vonásokkal rajzolja fel egykori kamasztársait, akikkel együtt szenvedte végig azt a sok hónapot, amely során komoly életveszélybe is került – mindezt leginkább azért, mert otthon nem volt hely számára, túl sokan voltak a kicsi lakásban.
Cserhalmi nem ítélkezik, egyszerűen csak mesél, ironikusan, sokszor keserű bölcsességgel monologizál, közben pedig a történeteiben felbukkanó legtöbb karakter igazságára rálel, s igyekszik felmutatni is azt. Nem mindenki jó ember nála, de mindenki ember, s ebben mindig van, ebből mindig születhet valami jó.
A javító-nevelő intézmény mindennapjait, a veréseket, a zaklatásokat, a megaláztatottság érzését, annak több évtizedes lelki feldolgozását tényszerűen, mégis humorral zárójelezve taglalja, s nem is kérdés, mert nem is tagadja: élesen a mának üzen azzal, hogy mindezt (amire újévi köszöntőbeszédében is utalt) elmondja a színpadon. Felhívja a figyelmet arra: nem fordíthatunk hátat a nehéz sorsúaknak, mert azzal a saját hazánkat tesszük gonosszá és élhetetlenné. Mindenkihez szól, de aligha kérdéses, hogy kik az elsődleges címzettjei kemény üzenetének.
(Fotó: Örkény Színház/Horváth Judit)
Bizonyos pontokon ki is szól, akár a közönségnek is, akár azzal is, hogy egy váratlan tapsot, vagy más nézői reakciót hatásszünettel, cinkos mosollyal fogad. Az előadás lényeges érdeme, hogy valóban képes megteremteni az illúzióját annak, hogy mintha Cserhalmi csak most, az adott este kedvéért bicegett volna elénk a színpadon – és ha már ott van, ha már ott tud lenni, elmondja, amit fontosnak tart az általa megélt, közel 8 évtizedből.
Cserhalmi ma is az a lehengerlő csibész, aki szerencsére nem csupán másokat képes verbálisan kifilézni, de bizony magával szemben is tud kegyetlen lenni. Az öregkort, a betegséget, a leépülés elleni küzdelmet elfogadja, és nevet rajta, de azért van abban valami mélyen szomorú, amikor megjegyzi, hogy dublőr nélkül ma már a tükör elé sem hajlandó beállni – és nevet magán, amikor elmeséli, hogy már az se sikerül neki különböző okokból, hogy úgy öltözzön fel, mint egy negyvenes. A magyar filmvilág egyik kaszkadőrlelkű macsójától nagyon erős mondatok ezek, de ezekkel is csak közelebb kerül azokhoz, akiknek kitárulkozik.
A Székfoglaló olyan színészi visszatérés, amely összegzés és talán elköszönés is egyben – és aki megnézi, minden bizonnyal reménykedik majd benne, hogy hosszú lesz a búcsú, és talán nem is ez az előadás lesz az egyetlen művészi állomása. De hogy nagyon fontos állomás ez, az egészen bizonyos. Nem is lehet kibírni, hogy a végén ne állva tapsoljunk neki.
