Mostanában, ha bemutatkozol valakinek, mit mondasz? Megemlíted, hogy politikus voltál? Még valamennyire annak tartod magad?
Egyáltalán nem. Íróként szoktam bemutatkozni, a fő dolog, amivel mostanában szerepelek a nyilvánosságban, az az írói munkásságom. Alapvetően ez az, ami most foglalkoztat, és a jövőt illetően is ebben gondolkodom.
Mi volt nálad előbb? Kitaláltad, hogy könyvet szeretnél írni, és ahhoz kerestél témát, vagy fordítva?
Ahogy egy első regényhez illik, a Mindenki lelép lényegében kiszakadt belőlem. Utólag jöttem rá, amikor elkezdtem tudatosabban foglalkozni az írással, hogy valójában egész életemben, a politikában és az üzleti életben is a sztorik érdekeltek. Az, hogy hogyan lehet megragadni és érzelmileg átitatottan beszélni akár nagyon kemény társadalmi jelenségekről is. Lényegében ez kezdett el az első regényem kapcsán is foglalkoztatni: a családjainkban, barátságainkban, napi életünkben jelentkező sebek, amiket az elmúlt 16, illetve az elmúlt 40 év okozott bennünk. Azaz a szokásos első regényes „így jöttem” helyett egy „így jöttünk”-történet foglalkoztatott. Mert ha van fontos feladata az irodalomnak, akkor az egyik szerintem az, hogy ezekkel a sebekkel, a transzgenerációs traumákkal foglalkozzon, szembenézzen velük. A fikció, és ezen belül a regényírás kiemelten olyan egyedi érzelmi kötődést és átélhetőséget biztosító műfaj, amit semmilyen tényirodalom vagy dokumentarista műfaj nem tud adni – miközben persze ezeknek is nagyon fontos a szerepe.
Dorosz Dávid (Fotó: Leéb Ádám)
A stílusodat formálta írás közben az a szempont, hogy a regényeid szórakoztatók legyenek?
A nulladik perctől az a hitvallásom, hogy kemény kérdésekről akarok könnyen befogadható módon írni.
Az, hogy a thriller zsánerén keresztül alkotok, egyrészt megfelel annak a valóságnak, amiről írok, hiszen néhány héttel ezelőttig Magyarország államformája lényegében „politikai thriller” volt: azoknak a drámáknak, feszültségeknek, elfojtásoknak, traumáknak, melyeket az emberek a közélet hatására nagyon sokszor megéltek, ez a műfaj felel meg a legjobban. De a thriller számomra nemcsak egy műfaj, hanem egy nézőpont is: a tétet és feszültséget emeli ki – pont ami, ezekben az években jellemzi az országot.
Ezért is esik jól, amikor az olvasók elmesélik, hogy a karaktereimet, például az önmagukért minden traumával együtt is kiálló női szereplőimet, mennyire lüktetően közelinek érzik magukhoz.
A Mindenki lelép kapcsán mesélted interjúkban, hogy sokat kellett házalnod vele, amíg valaki kiadta. Mivel indokolták az elutasításokat?
Több kiadó is azt jelezte, hogy bár nagyon tetszik nekik a regény, és egyet is értenek a társadalmi korrajz-részével is, ők ennél óvatosabb, ahogy ők fogalmaztak, „középre célzó kiadói brandet” építenek, amelybe sajnos nem fér bele a regényem keménysége. Természetesen ezt mindig telefonon, nem írásban közölték, mire mindig azt mondtam, hogy elfogadom az érveiket – szépen illusztrálják a közállapotokat. Hiszen részben erről szólnak a regényeim is, ezért is tudtam megérteni az elutasításokat – hogy miért lett ilyen a közhangulat Magyarországon. Nem véletlen az sem, hogy a Mindenki lelép egyik főszereplője, Anna olyan újságíró, akinek a hatalom egyik napról a másikra megszünteti a munkahelyét, azt a nagy presztízsű lapot, ahol dolgozik. Ezek után találtam meg végül a Cser Kiadót, akiknél nagyon jó otthona van a könyveimnek.
Nagyon gyorsan született meg a második regényed, A hatalom árvái. Pedig csak tavaly jött ki az előző…
Tizenegy hónap van a két könyv között. Lényegében, amikor a Mindenki lelép kiadói és szerkesztői részmunkái zajlottak, már előkészítési fázisban volt A hatalom árvái. Valójában, bár különálló történet mindkettő, bizonyos szempontból az egyikből logikusan következik a másik – Feri a nyomozó, karaktere össze is köti őket –, de igen, gyorsnak is minősíthető a tempó. Ez jellemző rám – ha valamibe beleállok, akkor nem maszatolok. Ebben óriási segítség a feleségem, aki nemcsak szerelmem, és egy fantasztikusan erős nő, hanem legélesebb szemű első olvasóm is.
Fotó: Leéb Ádám
Mindkét regényed még a választás előtt jött ki, és a befogadás szempontjából is érdekes lehet a kérdés: előzetesen számoltál azzal, ami április 12-én történt?
Nyilván nem lenne teljes a kép, ha azt mondanám, hogy valamilyen módon nem számoltam azzal, pontosabban reménykedtem abban, hogy április 12-én változás lesz, de nem így fogtam neki A hatalom árváinak, vagy akár előtte a Mindenki lelépnek. Az érdekelt, hogy az elmúlt 16 év miért alakulhatott így, és ezt nem lehet 1989, meg a 90-es évek nélkül megérteni.
Érdekelt a kérdés, hogy miért van az, hogy újra és újra olyan hatalmi struktúrák alakulnak ki Magyarországon, amelyek lényegében magukra hagyják, az út szélére lökik a társadalom nagy részét, és miért váltunk ebben az országban mindannyian a hatalom árváivá.
Most egy rendszerváltást élünk át, aminek nagyon örülök, és amennyire tudok, támogatólag részt is veszek benne, de pont, hogy arról is szól A hatalom árvái, hogy az előző rendszerváltás, amelyben sokkal kevesebben vettek aktívan részt, amely sokkal inkább az elit által vezérelt projekt volt, és szinte tankönyvszerűen próbált meg külföldi mintákat másolni, közben elfeledkezett a mindennapi valóságról. A könyvbeli Árokvár egy tipikus mai kisváros, a bezárt gyárral, a munkanélküliséggel, az alkoholizmussal, a leszakadó térség más hátrányaival – ha úgy tetszik, arról mesélek, hogy azt, ami ide vezetett, hogyan ne ismételjük meg újra.
Hangsúlyozod te is, hogy mindkét regény fikció, de azért bőven vannak benne olyan fordulatok, információk, amelyek azt sejtetik, hogy a szerző egy kicsivel még annál is többet tud, mint amit leír.
Nyilván szerencsés helyzetben vagyok, mert a hátterem miatt hozzáférésem van olyan emberekhez, olyan témákhoz, olyan történetekhez, amelyeknek más íróknak kevésbé. Furcsa módon ezek még inkább kinyíltak az első regényem megírása után – miután megjelent a Mindenki lelép, többen is megtaláltak a NER környékéről.
Például, a Balatonon voltam épp egy társasággal, amikor egy pufimellényes megfejtő odajött hozzánk, és elkezdte nekem magyarázni, hogy olvasta a könyvet, szerinte nagyon jó volt a tihanyi villa leírása, de amikor legközelebb írok majd valami hasonlót, akkor azt is tegyem hozzá, hogy a jakuzzi fala üvegből készült: ők onnan szokták nézni a Balatont. Mondtam neki, hogy most épp nem ilyen regényen dolgozom, de ha tud nekem mesélni hasonló dolgokat a rendszerről, az abban mozgó emberekről, üljünk le egy kávéra.
Mások is megtaláltak ehhez hasonló módokon, és néha már-már oknyomozásba hajlóan kellett a találkozókat lebonyolítani. Volt, aki azt mondta, hogy inkább kijön hozzám Bécsbe, volt, akivel egy kevéssé forgalmas pláza parkolójában találkoztunk este… Így aztán a történet majdnem mindegyik motívuma, fordulata, karakterjellemzője rendelkezik valamiféle valóságos alappal, azzal, ahogy én láttam a dolgokat, vagy amiket hallottam róluk. Szerintem A hatalom árváinak vannak olyan elemei is, amelyekről lehet, hogy csak egy-két év múlva fog kiderülni, hogy még közelebb álltak a valósághoz, mint amennyire az olvasók azt most gondolnák. Akár az orosz-magyar összefonódás kapcsán, akár pedig a bizonyos vadászházas jelenet okán.
Ha nem veszít a választáson a Fidesz, akkor te nyilvánvalóan egyfajta rendszerellenes íróként lettél volna számontartva, aki megírja a borzalmakat – így meg igazából olyan krónikássá váltál, aki egy leváltott rendszerről mesél. A későbbiekben is maradsz a témánál?
Egy adott kor irodalmi krónikásának lenni már önmagában megtisztelő egy szerző számára, de alapvetően nem, nem maradok – már körülbelül fél éve megvan a következő regényemnek a témája, és miközben thriller lesz, miközben a hatalomról fog szólni ez is, pontosabban arról, hogy a hatalom mit okozhat az emberi kapcsolatokban, egészen másfajta környezetben fog játszódni. Inkább a Mindenki lelépre fog hasonlítani, tehát sokkal inkább a társadalom szövetében leszünk benne, mint a politikai térben.
Fotó: Leéb Ádám
Ha már visszakanyarodtunk az első regényedhez: hamarosan mozifilm készül belőle.
A Mindenki lelép megjelenése után három hónappal kerestek meg, többek között a Fekete pont és az Itt érzem magam otthon producerei, és ahogy az utóbbi címnél is történt, Veres Attila lett a forgatókönyvíró, vele kezdtünk el dolgozni a filmen.
Bennem a film és az olvasás szeretete lényegében párhuzamosan, vagy inkább egymással összefonódva alakult ki. Ahogy élénken emlékszem arra, hogy mikor és hogyan olvastam a Pál utcai fiúkat, vagy az első Jókai-regényemet, ugyanennyire fontos az is, hogy mikor és hogyan láttam, milyen hatást gyakorolt rám A Keresztapa vagy például A tanú.
Ilyen szempontból ez a munka egy nagy álom megvalósulása, ugyanakkor meg egy nagyon izgalmas intellektuális kihívás is, hogy az ember egy befejezett regény forgatókönyve kapcsán újra belemászik a történetbe, és egy producer és egy forgatókönyvíró vezetésével újra szétszedi, majd újra összerakja, hogy az, ami a regényben 300+ oldalon működött, egy 100-120 perces filmben is hasonlóan működjön. Amikor először olvastam a végleges treatmentet (a forgatókönyv rövid leíratát – a szerk.), és megláttam magam előtt a zárójelenetet, zsigerileg éreztem, hogy ez egyszerre lehet nagyon szórakoztató, de a jelenünkről és részben a jövőnkről is mélyen és egyben izgalmasan mesélő mozi. Izgatott is vagyok miatta.
Nem lesz forgatókönyvírói kredited ezek szerint. Hogy van ez ilyenkor? Az ember aláír egy papírt, hogy filmet csinálnak a művéből és kész, vagy van azért valamiféle kreatív játéktered?
A srácok kifejezetten szerették volna, és én ambicionáltam is, tehát ilyen szempontból találkoztak a vágyaink, hogy egyfajta kreatív módon bent maradjak a folyamatban, és segítsem a megvalósítást, de a szkriptet nyilván tapasztalt forgatókönyvíró viszi. A szakmában szokták mondani, hogy a legjobb szerző a halott szerző, mert ő semmilyen módon nem szól bele a folyamatba. Ezt ugyan nem tudom biztosítani, de igyekszem nagyon nyitott, az érvekre és főleg a szakmai profizmusra támaszkodó módon részt venni a folyamatban, ezt pedig kifejezetten élvezem. Íróként is sokat tanulok belőle.
Az a verzió nem volt esélyes, odaadod a könyvedet a filmeseknek, lepjenek meg, csináljanak belőle, amit jónak látnak?
Nem. Nem így szólt a megkeresés, és bennem sem merült fel ilyesmi. Az olvasóim rendszeresen megjegyzik, hogy kifejezetten filmszerűen írok, így különösen izgat, hogy a vásznon is életre keljen a történet.
