A 20th Century Fox elégedett volt az 1979-ben bemutatott A nyolcadik utas: a Halál bevételeivel és fogadtatásával: olyan 14 millió dollárt költöttek rá, 188 milliót kerestek vele világszinten, és Ridley Scott szubtilis űrhorrorja szinte azonnal helyet foglalt a klasszikusok között. Nem volt kérdés, hogy kell nekik egy folytatás. És nyilván örültek volna, ha Scott leforgatja.
„Ezúttal háború lesz”
Az angol rendező azonban (akkor még) nem kívánt több Alien-filmet készíteni. James Cameront ismerték innen-onnan a producerek, ráadásul határozott elképzelései voltak egy esetlegesen általa rendezett Alien 2-vel kapcsolatban, arról nem is beszélve, hogy a Terminátor – A halálosztó 1984-es premierje óta amúgy is sokan felfigyeltek Cameronra. Aki nemcsak az eredeti film történetét folytatta meghökkentő hatásfokkal, de tulajdonképpen felállította az ideális második részek alapszabályait. Nem egyszerűen folytatta a történetet, hanem egy másik szemszögből világította meg – onnan, ahonnan jobban látszik a fájdalom és a pusztítás. És az emberi akarat, amely segítségével néha még egy űrszörny is legyőzhető.
James Cameron az idegen lény egyik tojásával.
„This time, it’s war” – szólt az Aliens szlogenje, s valóban: Cameron a horrort picit lejjebb tekerte, de meghagyta állandó feszültségkeltő elemnek. Bár H. R. Giger teremtményei most is hátborzongató bestiák, (és az LV-426 folyosóinak falához dermedt begubózott emberbábok is egészen félelmetesek), a lényeg az akció, pontosabban az, ahogy a gyilkos planétára hatalmas fegyverarzenállal érkező különleges alakulat csakhamar hullani kezd, hiába szórják két kézzel a golyókat (is). Már amikor lehet nekik lövöldözni – Cameron egyik nagy dramaturgiai találmánya ugyanis az, ahogy a xenomorf szörnyeket (és létezésük következményeit) arra használja, hogy fokozatosan lefegyverezze a nagyképű, de alapvetően szimpatikus, egyre elkeseredettebb harcosokat. Ripley hadnagy, A nyolcadik utas: a Halál túlélője viszont eközben szépen lassan összeszedi magát. Ami részben annak is köszönhető, hogy a film első harmadában találnak egy kislányt, a telepesek lakta bázis egyetlen túlélőjét. A találkozás felébreszti Ripley-ben az elszánt védelmezőt – és onnantól kezdve még a rettegését is képes a szörnykirálynő ellen fordítani. Lángszóróval, esetleg egy fifikás rakodógéppel is.
„Get away from her, you bitch!”, avagy anyák csatája a jövőben
A bolygó neve: Halál, amellett, hogy Cameron a Terminátorban látható Sarah Connor-figura után tovább szálkásította a női főhős jellemét és fellépését (de úgy, hogy annak érzékeny vonásait is megőrizte, sőt, bizonyos értelemben feminista szupererővé formálta), valóban utat mutatott a jövőnek, hogy milyennek is kellene lennie egy modern hollywoodi folytatásnak. Az Aliensben minden megvolt, amit az első részben szerettek az emberek, de mindent nagyobb dózisban, minimum duplázva kapunk meg: a hibernációs ébredést, a támadásokat, az áldozatokat. Ebben a filmben a legtöbb dolog nagyobb, gyorsabb és hangosabb – a történet sokszor fordul őrült akcióorgiába, a finálé bombasztikus hangvétele pedig köröket ver A nyolcadik utas: a Halál egyébként nem kevésbé zseniális befejezésére.
Sigourney Weaver és Carrie Henn a filmben.
Azzal, hogy Cameron adott Ripley-nek egy gyereket (Newt megjelenésével a sors kicsit kárpótolja a főszereplőt, aki hosszas hibernációja miatt lemaradt lánya életéről), a cselekmény tétjét is emeli, hiszen az egyre határozottabb amazonnak most már saját magán kívül egy igazán elesett valakiről is gondoskodnia kell – és mivel kiderült, hogy a fő-xenomorf is az utódait félti, a finisre fordulva egyértelművé válik, hogy az Aliens valójában az anyák csatájáról mesél.
Az Oscar-jelölt Ripley és a többiek
Sigourney Weaver az első rész direktorához hasonlóan nem szeretett volna még egy Alien-filmben játszani, de Cameron meggyőzte. Pontosabban az győzte meg, ahova fejlődött a forgatókönyvben a karakter, amelyet így már szívesen eljátszott még egyszer. Jól döntött, azért is, mert így vele készülhetett el a kultikus folytatás (és még néhány rész később), ráadásul Weaver ezért a filmért kapta meg karrierjének első Oscar-jelölését. (A bolygó neve: Halált 7 aranyszoborra nominálták, ebből megkapta a legjobb effekteknek és a legjobb effektvágásnak járó díjakat.) A kislány, vagyis Newt szerepére Carrie Hennt választották, aki akkoriban 9-10 éves volt. Remekelt, de aztán nem lett belőle színész.
A film szereposztásában számos arccal találkozhatunk a Terminátorból, ott van például Lance Henriksen és Bill Paxton is, és itt fontosabb is a szerepük, brillírozhattak mindketten – késes játékuk egészen feledhetetlen. Azt gondolhatnánk, hogy a Terminátor ember-időutazója, Michael Biehn első körös szereplője volt a szereposztásnak – pedig az „igazi amerikai hős” Hicks szerepére először James Remart szemelték ki, akit aztán haza kellett küldeni drogproblémái miatt. Biehn kapott egy telefonhívást, és már pakolt is. (Cameron következő filmjében, A mélység titkában is szerepelt, de ott bizonyos értelemben Hicks karakterének inverzét játszotta.)
Michael Biehn, Sigourney Weaver, Bill Paxton, Paul Reiser és Jenette Goldstein a filmben.
A kommandósok és „védelmezettjeik” egyébként egytől egyig izgalmas személyiségek – William Hope, Al Matthews, Jenette Goldstein, Mark Rolston, Ricco Ross és a többiek játéka is emlékezetes, tehát könnyű nekik drukkolni, és kifejezetten fájdalmas látni, ahogy odavesznek az LV-426-on – nagyszerű köztük a kémia és szellemesek a párbeszédeik, Paul Reiser pedig akkora szemétláda a lelketlen nagyvállalat képviseletében, hogy a néző szívesen megrángatná a ruháját olykor. Még szerencse, hogy megteszik helyettünk a film szereplői, de leginkább Ripley.
Cameron, a sufnimágus
A Fox gond nélkül elfogadta és támogatta Cameron koncepcióját: tetszett nekik, hogy A bolygó neve inkább akció-sci-fi, valamint az alien-királynő jelenléte is meggyőzte őket, viszont Cameronnak bele kellett férnie a 18-19 millióba, ha törik, ha szakad. Ezért az alienek megjelenítésével, a hátterekkel, a berendezéssel, mindennel trükközniük kellett. Sokszor szokta mondani a rendező, hogy az Aliens sokkal nagyobb filmnek látszik, mint amekkora valójában volt: festett hátterekkel, és néha egészen ravasz optikai trükkökkel érték el, hogy a néző a nehézségekből szinte semmit se vehessen észre.
Sigourney Weaver és az anyakirálynő a filmben.
Cameron ráadásul megörökölte Ridley Scott brit stábját Londonban, a Pinewood Studios-ban. Velük kellett dolgoznia, amivel neki semmi baja sem volt, de a stáb először nem rajongott érte: amerikai nyikhajt láttak benne, aki fontoskodik.
Eleinte sorjáztak a konfliktusok (egy legenda szerint Cameron még stábkocsit is borított) a film operatőrét végül le is kellett cserélni, de a többiekkel aztán elsimultak a dolgok, hisz látták, hogy az amerikai nyikhaj nemcsak mondja, hanem tényleg tudja, mit akar.
Rövid időn belül elfogadták rendkívül részletgazdag munkamódszerét, és onnan már simábban ment minden.
Xenomorfok a Balatonnál
A film világhírű magyar plakátja. Grafikus: Merczel Péter
A bolygó neve: Halál kicsit drágább volt az első filmnél, de nagyjából ugyanannyit hozott a pénztáraknál. Tehát óriási siker lett belőle, mi több, instant kultfilm – és innentől már nem volt kérdés, hogy néhány folytatás még biztosan készül majd hozzá. Készült is, de az Alien-franchise további alakulása már egy nagyon másik történet. Az Aliens jelentőségéről mindenesetre az is sokat elárul, hogy a későbbi epizódok forgatásakor rendre fölmerült, hogy az időközben mindenféle hajmeresztő fordulatokkal gazdagított cselekményszálakat semmissé téve térnek vissza ennek a filmnek a befejezéséhez, hogy onnan folytassák (újra). Cameron a 90-es években kiadta a film mintegy negyedórával hosszabb bővített változatát is, amelyben hamarabb megismerhetjük a kislányt és családját, Ripley anyai érzelmei is még nagyobb hangsúlyt kapnak – a mozis verzió azonban tempósabb, meglepőbb, izgalmasabb.
A magyar képregényváltozat. Írta és rajzolta: Fazekas Attila
Hangulata, mélyülő univerzuma, rakodógépes és egyéb akciójelenetei az egész világon kasszasikerré avatták A bolygó neve: Halált. Magyarországon 1988 tavaszán mutatta be az akkori állami forgalmazó, a Mokép. (Még a Filmhíradó is beszámolt a premierről.) A nyolcadik utas: a Halált nagyjából 1,5 millió ember látta nálunk, ami úgy még nagyobb számnak tűnhet, ha hozzátesszük, hogy akkortájt nagyon komolyan vették mifelénk a korhatározást, tehát 18 éven alatti nézők sehogy, vagy csak nagyon nehezen juthattak be a film előadásaira. Ezért is voltak népszerűek akkortájt a balatoni kertmozik, vagy eleve, a kertmozik, mert oda esetenként könnyebben belóghattak a kiskorúak. Így lehetett ez még az Aliens esetében is, ezért hát, egészen biztos, hogy a 880 ezres nézőszámban azért megbújtak itt-ott a sci-fikért hagyományosan rajongó tinédzserek is.
(Az Alien-filmek magyar címeinek legendás ellentmondásosságáról sokat elárul, hogy A bolygó: neve elnevezéssel sikeres és rendkívül szórakoztató netes Facebook-oldal üzemel Magyarországon, amelynek követői egy-egy híresebb külföldi filmnek adnak általuk tipikusnak tartott, jellemzően szójátékos, direkt vacak, vagy valamiért poénos magyar címeket.)
