Ahogy azt – Esterházy Pétert segítségül hívva – már egy korábbi cikkünkben is megállapítottuk, egy meztelen női fenék, avagy segg néha csupán önmagát jelenti, néha meg annál sokkal-sokkal többet; de akárhogy is, mindig jó, ha akad egy a közelben. A pucér női segg ugyanis már egy jó ideje a nyugati – vagy úgy általában: az egyetemes emberi – civilizáció egyik legszilárdabb tartóoszlopának számít – ehhez képest viszont meglepő, hogy a képzőművészetben, illetve azon belül is a festészetben hosszú ideig milyen méltatlanul kevés figyelem irányult rá.
Noha mondjuk a reneszánsz művészetben már egyáltalán nem volt hiány meztelenségben, valamint különféle erotikus és kihívó pózokban megfestett nőalakokban, pőre seggeket főleg a férfiak villantottak, de ők sem vitték túlzásba. Azért szerencsére akadtak kivételek: például Raffaello Három Gráciáján, Hans Baldung Grien Két boszorkányán vagy Tiziano, az Ovidius-féle Átváltozások által inspirált Vénusz és Adoniszán tényleg hangsúlyos és kifogástalan meztelen női fenekeket láthatunk, hogy hírhedt – és a katolikus egyház által részben meg is semmisített – De omnibus Veneris Schematibus című pornóképsorozatról már ne is beszéljünk, mert azon aztán tényleg minden premier plánban látszik.
Raffaello: A három grácia (1505)
Azonban igazi nagy seggfordulatra egészen a 17. századig, azaz a barokkig kellett várni: a sajnálatosan keveset emlegetett manierista festőnő (végre egy festőnő!), Lavinia Fontana már 1613-ban előkészítette a terepet a csodás Öltözködő Minervájával, majd jött Velázquez halhatatlan remekműve, a Vénusz tükörrel (amely lehetséges, hogy pont a spanyol katolikus szemérmesség miatt mutatta hátulról a titokzatos modellt), valamint ekkor tűnt fel a színen a flamand fenékpápa, a gyöngyházfényű dús valagak legnagyobb mestere, Peter Paul Rubens, aki gyakorlatilag egymaga vezényelte le az egész paradigmaváltást, és akinél többet azóta sem tett senki a ruhátlan női fenekek népszerűsítéséért. Ha nem is azonnal, de a 18. században már tényleg beköszöntött a festészetben a seggkorszak, amely tulajdonképpen a mai napig kitart (természetesen nem csak a női, hanem a férfiülepek is megkapták végre a megérdemelt rivaldafényt, de ez másik összeállítás témája lehetne).
Rubens: Vénusz a tükör előtt (1615)
A műfaj legnagyobbja talán a rokokó szépasszonyok avatott megörökítője, François Boucher volt, aki elsősorban (de nem kizárólag!) a buja, romlott és elbűvölő Odaliszk-festményei miatt kívánkozik a képzeletbeli fenékpanteonba, de az ő művein túl is számos remek hátsó született a korszakban; mint például Martin van Meytens elöről és hátulról is megcsodálható Térdeplő apácája, amely nem csak meglepően kihívó és pornográf, hanem rendkívül vicces is.
Boucher: Barna Odaliszk (1745)
Martin van Meyten: Térdeplő apáca (1731)
A 19. században pedig már tényleg mindenhonnan csupasz, és jobbára tökéletesre szabott női fenekek jönnek szembe, ha akarjuk, ha nem: a romantikától a realizmusig, az akadémizmustól az impresszionizmusig, a preraffaelitáktól az orientalista fantáziákig, és tovább. Így a huszadik századra ráfordulva bátran kijelenthetjük, hogy a női segg kiütéses győzelmet aratott, ráadásul az elmúlt bő száz évben minden korábbinál változatosabb színekben, formákban és méretekben tárul elénk, amiért nem lehetünk elég hálásak.
Ennek örömére galériába is rendeztük a kedvenc fenekeinket – természetesen a teljesség igénye nélkül:
És ha még nem volt elég a pucérkodásból:
- Legszívesebben meztelen nimfák képeivel tapétáznánk ki a lakást
- Ezeket a köztéri szobrokat igazán kár lenne ledönteni!
- Bő termést hozott a középkori péniszfa – szokatlan művek a reneszánsz éveiből
képek forrása: Wikipedia
