Kamaszkori divatdöntéseim, amiket nem bántam meg – és amiket piszkosul

A kilencvenes években-kétezres évek elején voltam kamasz, nagyjából a Kurt Cobaintól a Spice Girlsön keresztül a korai Paris Hiltonig terjedő időszakban. Korán kezdtem, és sok mindent kipróbáltam –  legalábbis ami a divatot, szépségápolást illeti. És néhány kivétellel ezeket a kísérleteimet a legkevésbé sem bántam meg. Viszont amiket igen, azokat annál inkább.

Amiket megbántam:

Gwen Stefani és az „eljárt” szemöldökcsipesz

Szép ívű, középvastag, nem túl ritkás és nem túl bozontos, vagyis gyakorlatilag tökéletes szemöldököm volt. Aztán éppen elégszer láttam Gwen Stefanit a Don’t Speak klipjében a vékony szemöldökével, homlokán a bindivel, hogy olyat akarjak én is. Szereztem egy szemöldökcsipeszt, és nem féltem használni. Alaposan „eljárt”. A végeredmény pusztító volt, ehhez képest több éven át ragaszkodtam ehhez a stílushoz, generációm lányainak jelentős részével egyetemben. 2002 tavaszára aztán eljutottam odáig, hogy már csak egyetlen szőrszálsor jelezte valaha szebb napokat látott szemöldököm vonalát. Akkor döntöttem el, hogy visszanövesztem. Soha nem nőtt rendesen vissza, mondjuk emiatt nem tudok rá haragudni. Mindenesetre nem kevés energiámba és pénzembe került és kerül a szemöldököm hiányzó részeinek pótlása. Megbánás pipa.

A világító koporsó

Anyám kozmetikusa 1994 körül állított be az üzletébe egy szoláriumot. Akkor még azt hittük, hogy egészséges. Hogy minél gyakrabban, minél többet szolizunk, annál jobb. Nemcsak, hogy klassz színünk lesz, de a D-vitamin és pajtásai vándorolnak be általa a kis testünkbe. 12-13 évesen szoliztam a legtöbbet. Mivel azonban klausztrofóbiás vagyok, valamint türelmetlen is, az ezt követő években már csak egy-egy, ritka alkalommal vettem rá magam, hogy befeküdjek a világító koporsóba, mondjuk olyankor jellemzően alaposan le is égtem. Jóval később, huszonéveim közepén egy komoly bőrprobléma kapcsán derült ki, hogy azért minimum részben a szolizás tehető felelőssé. Így ezen is volt mit bánnom.

A csótányroppantók kora

Mivel óvoda kiscsoporttól kezdve rengeteg bántást, megaláztatást kellett elviselnem amiatt, mert alacsonyabb voltam a kortársaimnál, ezért nem kicsit vártam a napot, amikortól majd végre magassarkúban járhatok. 13 éves voltam, amikor életemben először nyilvános helyre mehettem magassarkúban: A muzsika hangját néztük meg az osztállyal az Operettszínházban, és erre az alkalomra anyám kölcsönadta az egyik tűsarkúját. Egészen pontosan egy kb. 2-3 centis törpesarkú cipőről volt szó, de én persze úgy viseltem, mint valami fétisplatformot. Mire aztán eléggé „nagylány” lettem ahhoz, hogy hétköznap is magas cipőkben járhassak, éppen megérkeztünk a csótányroppantók, holdjárók és vasalótalpak korszakába. A magam részéről a legeslegvégéig, szélsőséges módon kimaxoltam ezt az irányzatot. Amivel maradandóan haza is vágtam, helyenként eldeformáltam a lábaimat. Gyaníthatóan legalább részben ennek következményeként most, a harmincas éveim közepén már olyan irgalmatlan fájdalmakat okoz bármiféle magas cipő viselése, hogy csak akkor húzok ilyen lábbelit, ha feltétlenül elkerülhetetlen. 

És amiket nem bántam meg:

A Racheltől a tüsiig és tovább

Első gimiben, a téli szünet előtt vágattam egy Rachelt. Onnantól kezdve képtelen voltam tisztességesen beszárítani a hajam, bár így utólag igazán megnyugtató, hogy állítólag maga Jennifer Aniston is így volt ezzel. Mindenesetre ez, valamint a nem sokkal később elvégzett modelltanfolyam (ha-ha) hatására igencsak merészen csaptam bele a különféle hajviseletekkel és hajszínekkel való kísérletezésbe, és az ezt követő 4-5 évben nem nagyon volt számottevő ideig ugyanolyan frizurám. Voltam a vörös szinte minden árnyalata, megvolt a long bob és a short bob, a hátul felborzolt Meg Ryan-frizura (pillangóhajcsatokkal is), a pixie cut és mindezek között az átmenetek… Voltam szőke is, egyszer, egy hétig, többé azóta sem fordult elő. És rátaláltam az én igazimra, a fekete színre, igaz, még évek kellettek ahhoz, hogy többszöri visszatérés után stabilan kikössek annál. Szóval nem kíméltem a hajam, de semmi komolyabb baja nem lett. Így ezen nincs mit bánnom, sőt. Szerintem pontosan ennek köszönhetem, hogy már jó néhány éve nincsenek hirtelen felindulásból elkövetett, drasztikus frizuraváltásaim. Tudom, mi áll jól, és kitartok mellette.

Így nem lettem műkörömviselő

A műkörmökkel való közelebbi ismerkedést 1997 környékén, a kőbánya-kispesti felüljáró kínai illatszerboltjában vásárolt, házilag felragasztható szettekkel kezdtem. Az affér néhány hónapig tartott, és igen dicstelen véget ért, ugyanis eljött az a pont, amikor már nem maradtak saját körmeim, amire a műkörmöket fel tudtam volna ragasztani. Később még két alkalommal megpróbálkoztam a rendes, szalonban készíttetett műkörmökkel is. Bebizonyosodott azonban, hogy én garantáltan nem leszek az a lány, aki ragaszkodik ahhoz, hogy őt a stiletto körmök a fenéktörlésben sem zavarják. Engem ugyanis még az alvásban is zavarnak. 

A tabu és annak megszegése

A külső megjelenésemet illetően a szüleimtől mindig is szabad kezet kaptam, ez alól csak két dolog volt kivétel: a tetoválás és a piercing. Ezek szóba sem jöhettek addig, míg nagykorú nem lettem, és ma már azt gondolom, ez nagyon is jól volt így. Amit és ahová akkor tetováltattam volna, az konkrétan kimeríti az überbrutálkínos kategóriát. Tetoválásom végül nem lett azóta sem. Orrpiercinget viszont a nagykorúságom első évében lövettem, míg a család többi része nyaralt, úgyhogy hazaérkezéskor volt ám meglepetés. Viszont azóta sem vált aktuálissá a „jajj, hogy fogod benöveszteni” kérdés, mivel eszem ágában sincs benöveszteni, úgy készülök, hogy orrkarikás öreglány lesz belőlem.

Jelmezbálból stílus

Kamaszként és még néhány évig utána is az életre úgy tekintettem, mint valami jelmezbálra, és magamra próbáltam annyiféle jelmezt, amennyit csak bírtam, köztük igazán retteneteseket is. Ha ebben akár kívülről, akár belső gátak okán korlátozva lettem volna, akkor ma nem lennék olyan nő, aki tisztában van saját magával, a külsejét illetően is. Bár azt mondják, hogy a stílus nem tanulható, a magam részéről viszont azt gondolom, hogy nagyon is az, mégpedig tapasztalás útján. És ezeket a tapasztalásokat a legideálisabb kamaszkorban elkezdeni.