Pattanj, ha pattintanak

Nekem ez túl gyors!

Gyorsan túlestünk a lényegen, most akkor megyek és megnézem, mit tartogat még számomra a világ. Felfedező vagyok, nem akarok még lehorgonyozni. Én inkább kihátrálnék ebből a kapcsolatból, kérlek, ne nehezítsd meg. Nem ezt a lovat akartam és nem így. Keresnék egy másikat…

Általában csak az a vonat túl gyors, amelyik nem abba az irányba visz, ahova tartani szeretnénk. Ilyenkor rettenetes félelmek gyötörnek minket: ezen a vonaton ragadunk és sohasem tudunk leszállni, elszalasztunk rengeteg másik vonatot, ami szebb, modernebb, vagy talán még kecsesebb is, mint amit éppen választottunk. Kétségbeejtő, hogy túlságosan messzire visz ez az átkozott kapcsolat, felelősség-kötelek szorulnak nyakunkba és onnan már nem tudunk visszajönni, elhibázzuk egész életünket. Hol a szenvedély, amit felvillanni véltünk? Eltűnt…

Szerelmes embernek, aki tiszta szívvel ugrik egy új kapcsolatba, semmi sem túl gyors, csak a bizonytalankodót nyugtalanítja a kapcsolat mélyülése, a közös tervek, a jövő. Aki nem szerelmes, persze, hogy nem előre, hanem oldalra nézeget.

Te túl jó vagy hozzám!

Neveltetésem és udvariasságom tiltja, hogy azt mondjam, én vagyok túl jó hozzád. Persze az is lehet, hogy én vagyok a rossz, és nem becsülök meg egy ilyen rendes, kedves lányt, de én másra vágyom. Felkavaróbbra. Olyanra, amitől elvesztem az eszem, és a szenvedély elsodor minden racionalitást. Nem vagyok szerelmes beléd…

Ez a legkomolytalanabb és legszemtelenebb lepattintó szöveg. Úgy sért vérig, hogy közben hízeleg, és az elvakult nő csak az utóbbit veszi észre. Ha annyira jó lennék, akkor nem elküldene, hanem minden igyekezetével próbálna megtartani. A nő a legritkább esetben nevet ezen a mondaton, inkább győzködni próbálja az imádott férfit, hogy neki nem kell jobb, neki pont ez a férfi kell, aki éppen le akarja magáról pattintani. Ahol hideg a szív, hideg marad az ész is, és nem lehet rá sem a szív, sem az ész szavával hatni.

Kiprovokált szakítás

Huh, hát végre. Már három hónapja várom, hogy tedd ki a szűrömet. Persze, hogy nem mondok semmit, nem véletlenül nem hívlak hetek óta. Kedvellek annyira, hogy ne ugráljam körbe a szobát lelkesedésemben. Komoly erőfeszítés, hogy ne hívjam fel a haverokat, ugorjunk le a kocsmába, és ünnepeljük meg elhatározásodat. Én akkor most mennék. Nincs harag akkor…

(Pár nappal később.) Fene! Ezt nem kellett volna! Nem kellett volna meggondolnod és megbocsátani. Szerintem igenis jól döntöttél, amikor szakítottunk. Dehogy haragszom rád, egyszerűen nem jutottál eszembe az elmúlt egy hónapban. Jó ez így, nem kell újra megpróbálnunk.

A férfiak taktikája általában remek: csendben kivárnak. Egyszerűen nem hibázhatnak, némaságukkal elérik, hogy a nő mondja ki, amit nekik olyan kellemetlen lett volna. Jöttek volna az arcon végigguruló csendes könnyek és a nő szomorú szeme. Brrrrr, szörnyű! Inkább hallgatnak, nem telefonálnak, nem küldenek sms-t, sőt még postagalambot sem, hanem megvárják, amíg a nő lassan elfelejti őket, vagy egy „ezt beszéljük meg” keretében szakít velük. A bűnös mindig tudja vétkét, tudja, miért nem kereste a nőt, miért nem tett semmit a kapcsolatért. A nő persze taktikai lépésnek szánta a szakítást, azt gondolta, hiánya majd felnyitja a gyarló férfi szemét és amikor ez nem történt meg, visszakozik, mert azért szeretné megtartani a férfit. Csajok, kár a gőzért, aki menni akar, menjen!