Persze ettől még érinthet több embert is a szakítás. Vegyük azt az esetet – tagadhatatlanul ez a legkönnyebb mind közül – amikor azért kerül sor a szakításra, mert megjelenik a színen egy harmadik. Tekintsünk el az olyan – egyéb esetekben cseppet sem mellékes – körülményektől, minthogy hány éve tart már a kapcsolat, vagy hogy örök hűséget fogadtunk–e egymásnak, maradjunk csak magánál a szakításnál.
Azt mondják, hogy sokkal könnyebb helyzete van annak, aki egy új szerelem küszöbén akar szakítani, hiszen ekkor már nem hátrafelé néz, hanem előre. Számára nem az a fontos, hogy mit érez a „régi”, hanem az, hogy itt az új – és nehéz elítélni ezért a szerelem lázában égőt, még ha elvárnánk is tőle, hogy ne hagyja magára teljesen azt sem, aki eddig a mindent jelentette számára. Ritkán megy másképp.
Mégis, tapasztalatból állíthatom, hogy akár van harmadik, akár nincs, nehéz annak is, aki kilépni készül egy kapcsolatból. Nehéz, hiszen azt bántjuk és sebezzük meg, akit szeretünk. Jelen időben, mert azt gondolom, ha egyszer szeretünk valakit, hacsak nem követ el ellenünk vagy a kapcsolatunk ellen valami olyan dolgot, ami megöl minden szeretetet, akkor az érzés nem múlik el nyomtalanul és hirtelen. Igaz, hogy a hajdan szerelemmel átitatatott szeretet átalakul valami mássá, de attól még szeretet marad.
Kár, hogy a szakításoknál ritkán vannak középutak. Talán csak akkor, ha mindkét fél egyszerre dönt úgy, hogy ki akar lépni a kapcsolatból. Ilyen pedig ritkán van – velem még soha nem fordult elő.
Világéletemben utáltam szakítani. Utáltam az elkerülhetetlen mondatot „szeretnék beszélni veled…”, utáltam az utána következő csendet, a néma szemrehányást vagy a könyörgést. Talán kegyetlenül és önzőn hangzik, de utóbbitól még ideges és felháborodott is lettem („Hát nem látja, hogy nekem is mennyire nehéz? Azt hiszi, hogy nem gondoltam át százszor is?”) – szakításkor azóta is azt tanácsolom mindenkinek, akit elhagynak: ne könyörögj soha. Azzal még azt is tönkreteheted – egy időre legalábbis biztosan – ami szép és jó volt a kapcsolatban. Kell az bárkinek is, hogy könyörögve emlékezzenek rá?
 |
De a legjobban a bennem maradt kétségektől szenvedtem. Biztos, hogy jól döntök? Biztos, hogy nem szeretem már? Vagy csak lusta vagyok szeretni? Lesz így valaha az életben olyan kapcsolatom, ami tovább tart, mint négy év? Jó lett volna kipróbálni a szakítást, és az utána következő néhány hónapot, tesztelni, hogy vajon helyesen döntöttem-e. Bár híres vagyok nagy kibéküléseimről (és felmelegített káposztáimról), a szakítások idején biztos voltam benne, hogy azok egy életre szólnak, és hogy mi együtt már soha többé – és így is éltem meg őket. Minden egyes szakításomat meggyászoltam és elsirattam, különösen azokat, amelyeket én kezdeményeztem. Talán azért, mert mindet kudarcnak éltem meg, és még hónapokig törtem a fejemet azon, hogyan lehetett volna másképp. A leszűrt tanulságokat azonban mintha csak most kezdeném hasznosítani…
