Egy korlátozottan kommunikatív háziállat is jobb, mint a semmi, hiszen elhinti bennük azt a jóleső érzést, hogy valakinek szüksége van rájuk, valaki vágyik a mindennapos gondoskodásukra. A jelszó: tartozni valakihez.
A párkapcsolatokban nem ritka a faramuci helyzet, hogy az egykor egymásért bolonduló szerelmesek hátat fordítanak, és a sors által rájuk mért csapásnak kezelik a másik puszta létét. A kutya-macska párharcot látva a kívülállók többsége az azonnali szakítást javasolja, ami az egymástól szenvedő felek fejében is rendszeresen felmerülő ötlet, de amikor a konkrét lépésre kerül a sor, megijednek, visszatáncolnak. „Mi lesz velem
nélküle, Mi lesz velem egyedül?” A társtalanságtól való félelem rendkívül sokat javít az illető kompromisszumkészségén, és inkább vállalja a hangos vitákat és elfojtott feszültségeket, mintsem magába roskadva, egyedül töltse a TV előtt az estéket. Még a tévézés is veszít élvezeti értékéből, ha nincs a szobában egy társ, akihez hozzá lehet szólni, akinek érzelmei, gondolatai vannak, akihez tartozni lehet.
Sokan, úgy vélik, hogy megromlott kapcsolat vagy házasság még mindig többet ér, mint a magány. Hiába diktálja gépiesen a kor a szingli valóság felülmúlhatatlan előnyeit, az önmegvalósítás lehetőségének örömeit, az emberek társas lények, akik elveszettnek érzik magukat egyedül. Főként a nők viselik rosszul a vénlány, vagy elvált asszony szerepet, hiszen ők genetikailag a családteremtésre vannak programozva.
Sokkal inkább hajlandóak elviselni férjük, barátjuk bogarait, félrelépéseit, gorombaságait, csak legyen mellettük valaki, akinek oldalán nőnek érezhetik magukat. Női mivoltuk értelmét veszíti, ha nem táplálják bennük ezt a fajta identitást. Bárki lehet önerőből kiváló szakember, a konyhaművészet koronázatlan királynője, kisportolt szépség, világjáró kalandor, de mindez nemtől, társtól független eredmény.
A nőt a férfi teszi igazán nővé.
A buszon egyszer fültanúja voltam egy megdöbbentő beszélgetésnek. A harmincas évei elején járó, átlagosan csinos fiatalasszony panaszkodott barátnőjének, hogy a férje, amikor részegen hazatámolyog a munkasörözésből, rendszeresen megveri, minősíthetetlen hangnemben beszél vele, és alaptalan féltékenységével megkeseríti az asszony, életét. A vallomás hallatán elképedt barátnő elfúló hangon kérdezte: „Miért nem válsz el tőle, de rögvest?” A titkait feltáró nő arcán bűnbánó mosoly jelent meg, és azt felelte. „Nem tudom. Talán mert szeretem.”
Talán.
