A szado meg a mazo alapvetően remekül kijönnek egymással. Nincs is összeillőbb pár. Az egyik szenvedési igényét a másik fantasztikus könnyedséggel és örömmel szolgálja ki. A dolognak persze vannak fokozatai, sőt egészen művészi szintre is fejleszthető. A kis szurkapiszkától kezdve, az igazán profik csuklóból hozzák a nagy társaságban való leégetést, a rokonok előtt való hülyére vevést is. Mazo párjuk pedig érthetően rosszul érzi magát, legszívesebben elsüllyedne, és kéjeleghet a megbántottság mocsarában.
 |
Van azonban egy kis gond. Sőt több is. Egyrészt ebben a kis játékban másnak már nincs helye. Kiszorulnak a közös barátok, a gyerekek, bárki, akinek jól esne, ha egy kis szerepet kaphatna az ördögi körrel magát remekül elfoglaló pár életében. Ez persze nem tesz jót, különösen egy gyereknek. Mint ahogy az sem tesz jót, hogy a gyerekbe ez a szerepmodell vésődik be, és szinte szükségszerűen egyiket vagy másikat választja a két szerep közül, és ha párt is talál, az egész folytatódhat elölről.
És ami szintén nagy gond: előbb-utóbb szegény mazo önkéntes elnyomott azért csak-csak megsínyli évtizedes elnyomatását. Minden kapcsolatában ezt keresi, nem képes önállóan dönteni. Rosszul érzi magát, vergődik a helyzetben, ami kezdetben annyi örömteli szenvedést okozott. De kiút már csak keveseknek van.
Ekkor a legérdemesebb felkeresni egy pszichológust. Mert hátha…
