Minekutána azonban sorra kiderült, hogy csak eszmét cserélnek, s öt perc múlva ki is békülnek szépen, fölhagytam az ijedezéssel. Idővel már csak a történetekre figyeltem, mély, tanulságos, netán könnyed és mulatságos történetekre, melyek kocsmák tájékán általában szépen teremnek, s nincs ez felénk se másképp. Íróember a kocsmákat, egyebek között, főleg emiatt szereti.
Fél tizenegy is elmúlt már, hogy munka végeztével, elalvás előtt szippantani egyet a virágzó akácok nehéz illatából, a teraszra kiálltam. Az utca erősen sötétbe borult már, a férfinak, aki kívül állt a kocsmából kiszűrődő fénykörön, csak a hangját hallhattam. A nyitott ajtón át szólt be, a zárórához közeli időben megfogyatkozott közönség közé:
 |
Csak így, viszonylag szelíden. De éktelen röhögés volt bentről a válasz. Elképzeltem, amint a férfi nyel egyet, mindjárt ez után megszólalt megint:
– Gyere haza, nem adtam még vacsorát a gyerekeknek.
Válasz nem jött, már nevetés se volt. Eltelhetett úgy tíz perc, mikor a monológ elkezdődött újra, de már erősen érezhető indulattal. A férfi üvöltött:
– Gyere haza, mer’ ha most nem jössz, többet a lábad be nem teszed, vagy, ha be mered tenni, a kést vágom beléd.
Bent tenorok és basszusok ismét röhögtek, közöttük egy női hang rikoltotta vidáman:
– Ugyan má’, nekem is jogom van szórakozni, a Béla vigyáz rám, hazakísér, igaz, Béla? Menjél nyugodtan, nemsoká én is megyek.
– Joga van szórakozni – kiáltott kifelé valaki, feltehetően Béla, és a lovagi kísérést a ló szerepével összetévesztvén, diadalmasan nyihogott.
– Gyere haza! – ekkor már csak ennyit tudott üvölteni a sötétben álló férfi, és ebben az üvöltésben a világ valamennyi megcsalt, cserbenhagyott, megszégyenített férfiemberének fájdalma összesűrűsödött.
Aztán elment, s nem történt már semmi addig, amíg az asszonyt Bélával összeölelkezve a kocsmából kijönni nem láttam. Énekeltek, visszaintegettek a csaposnak, eltűntek a sötétben. S a férfit, aki az imént megverten elkullogott, nem sajnálta senki ezen az éjszakán, csak én, a kéretlen tanú.
