Ez volna a felszínes megközelítés, mely alapigazságai mellett is megfeledkezik az élet ellentmondásosságáról. Arról, hogy a hideg-rideg körülmények a kontraszthatás révén sokszor éppenhogy hangsúlyt adnak lelkünk, érzékeink izzó, parázsló vágyakozásának. Rá kell ébrednünk, hogy télen a szerelem forró patakként csörgedez a vastag jégpáncél alatt.
A szerelem az intimitás szobája, ahová hol ábrándos, hol szenvedélyes képzeteinkkel visszavonulunk, megfeledkezve a prózai világ kötöttségeiről, hivatali ügyintézésekről, mosogatásról, adóbevallásról. Ez a szoba mindig forró, harmincnyolc fokos lázra fűtött és hát nem közös tapasztalatunk-e, hogy egy lakás, szoba oltalmat adó tere télen a legbarátságosabb? A jeges hómezőn átfagyottan bolyongva nem tölt-e el bennünket határtalan vágyakozás egy akármilyen kicsi, de jólfűtött, barátságos szoba iránt, ahol a sarokban kályha duruzsol, kémlelőnyílásán a táncoló lángnyelvek játéka gyönyörködtet, az asztalon pedig gyertya ég, amely arany fényével beborítja a szobát?
Gyakori felvetés, hogy a modern kor erkölcsei és ruhadivatja talán túl sokat láttat az emberi test érzéki bájaiból és ezzel kreatív fantáziánkat megfosztja a kalandozás lehetőségétől, szépségétől és izgalmaitól. Hogy a régi korok rejtőzködő érzékisége nagyobb feszültségek létrehozására és fenntartására volt képes, hiszen számos kapun lellett átlépnie a szerelem elkötelezettjeinek ahhoz, hogy végül feltárulhasson előttük az utolsó kapu, a beteljesülés kapuja. (Mely kapuról igen sokszor kiderült, hogy még az sem a volt legutolsó.)
És nem kétséges, hogy a havas erdei ösvényt kísérő fák téli álma is csak látszólagos, rostjaik mélyére visszahúzódva ők is forró szerelemmel virrasztják át a telet.