Verem, de szeretem

A családon belüli erőszak nemrég robbant be a magyar köztudatba, noha a probléma nem új. A téma ébren tartói napjainkban a női szervezetek, ami feltételezi, hogy a családon belüli erőszak elszenvedői nők. Ez így is van, de nem csak nők. Kevés szó esik róla, de tény, hogy a nők éppúgy reagálnak erőszakkal, mint a férfiak. Ez olyan rejtett szociális probléma, mely még a közbeszédbe sem szivárgott be.

Az okok között elsősorban a családi hátteret kell keresni. A korai életszakaszban ellesett probléma-megoldási klisék később „visszaütnek”. Legyen akár nőnemű az illető, sokszor nem marad más hátra, mint előkapni a „jól bevált” módszereket. Például, ha gyereknevelésre kerül sor, a nő anyai tenyere sokszor elcsattan.

Jól fejlett európai kultúránk azonban csak a gyengébb féllel szemben elkövetett erőszakot tolerálja és érzi magáénak. Az úgynevezett erősebbel szembeni fellépés nemcsak vakmerőség, hanem papírforma szerint kizárt. Nem így van ez az életben.

Egyre több felmérés jutott és jut arra az eredményre, hogy jelentős mértékben jelen van a családban a férfi ellen irányuló lelki és fizikai agresszivitás. Egyes vélemények szerint azért harapódzik el női részről is ez a megoldási forma, mert kockázatmentes végkifejletet kínál. Azaz, a fizikai fölénnyel rendelkező férfi pszichésen gátolt abban, hogy megtorolja az őt ért sérelmet, mert az alapvető grundszabály úgy szól, hogy gyengébbet nem ütünk meg. Másrészt a nő, mint áldozat, sokkal jobban illeszkedik a világról tanult képünkbe, mint a férfi, hasonló szerepben: a női személyiség tisztelt és szánni való része a rászorultság.

A másik probléma, hogy a hagyományos női szerepek mellé felsorakoztak a férfias gondok is, melyek velejárójaként a mínuszok is megérkeztek. A korábban otthonülő családanya ma ugyanabban a stresszben pörög, ahol a férfitársak. Pénzkereső, ügyintéző, főnök, képviselő és üzletasszony. Ezzel persze nem azt akarom alátámasztani, hogy ennek fényében fukarság lenne megvonni tőlük az agresszió hatalmát. A családon belüli agresszió bármely irányban rossz és minden esetben sérül az összes érintett, az is, akit pillanatnyilag nem ér fizikai vagy lelki támadás.

Súlyosbítja a helyzetet az is, hogy a nők fizikumának „köszönhetően” sokszor nyúlnak fegyverhez, vagy bérelnek fel valakit a helyzet rendezésére. Ezek a felmérési eredmények Amerikában születtek, tehát nálunk még idő kérdése, hogy ezek a bajok jellemzővé váljanak. De ami késik, az nem múlik.
Nem kell úgy tenni, mintha ez az egész csak a feministák kifüstölésére szolgálna, és nem is létezne, sőt, az is tévedés, hogy ez is megoldódik magától. Ilyen súlyú problémákon csak társadalmi szintű elgondolkodással és cselekvéssel lehet segíteni. Kezdetnek az is elég, ha mindenki csak a kis családi játszóterét átgondolja!