Szépségek és ideálok

Nincs olyan említésre méltó filozófiai rendszer, amely ne tette volna le voksát e kérdésben, ám egyetemes érvényű válasz mind a mai napig nem született.
A különböző történelmi korok szépségideálja hagyományosan a női szépségben ölt testet – nem ritkán egyszerre többféle testben is, ami persze jól összezavarja a fejeket, a férfiakét éppúgy, mint a nőkét.
Ez utóbbiak – a rájuk jellemző gyakorlatiassággal – a férfiak szépségét elég gyorsan azonosították a férfiak vonzerejével, és ezzel egyfajta összhangot teremtettek a szépség ideális és szexuális aspektusa között. Magyarán mondva, az a férfi szép, aki férfiasságának teljében van, függetlenül attól, hogy ezt milyen formában hordozza. A hölgyeknek ezután már csak abban kellett dűlőre jutniuk, melyek is a férfiasság ismérvei, de ez sem bizonyult túlságosan nagy feladatnak: új szempontokat nem nagyon hozott a múló idő – egy kis túlzással az ókor óta. Legfeljebb az arányok tolódtak el időről időre – hol a szellem ereje, hol a testé kerül előtérbe, tükrözve a női ízlés minden pillanatban meglévő kettősségét. (Így lehet, – hogy egy mai példával igyekezzünk kézzel foghatóbbá tenni az elmondottakat – Jean-Claude Van Damme és John Malkovich fej fej mellett a toplisták élén.)





A férfiálmok több problémát rejtenek, ezzel bőven termő táptalajául szolgálnak a művészetnek és a pszichológia tudományának egyaránt. A költészet, a prózairodalom és a képzőművészet egymást túllicitálva próbálja megragadni azt a varázslatot, amelyet a nők magukénak tudhatnak.
A Madonna-ábrázolásokon fellelhető eszményi szépség és a vásznakon rendre felbukkanó prostituáltak érzéki bája a férfilétben adott alapvető ellentmondást hordozzák. Nevezetesen, hogy van ugyebár egy isteni nő, aki őket megszülte, és van egy másik, aki a vágyaikat kielégíti. Egy magasztos és egy, úgymond, alantas szépség vonzásában, sok bűntudattal, és nem kevesebb szenvedéllyel kell hát valamiféle használható definíciót alkotniuk arra, amit mindennél jobban szeretnének magukévá tenni.

Érdekes, hogy míg a nők arra törekszenek, hogy a férfias vonzerő „összetevőit” egyesítsék, egyetlen személyben fellelhetővé tegyék, a férfiak jobbnak látták egymástól elkülönítve csodálni a női szépség aspektusait. Megteremtették a szűzies szépséget, aki pilláját rezegtetve áll egy égi messzeségben lebegő piedesztálon, és ennek ellenpontjaként az érzéki, buja, gyakran démoni nőt, aki szégyentelenül elérhető közelségben tanyáz.






Gondoljuk csak meg – míg a középkor lovagja egy sosem látott – na jó, talán egy udvari festő alkotásán mégis megcsodált – várkisasszonyhoz írt messzezengő szerelmes költeményeket, férfiúi vágyát a jobbágyok leányain töltötte ki, mintegy mellékesen. Arra minden bizonnyal gondolni sem mert, hogy szíve hölgyével ilyesmit megtehessen.






Vagy vegyük Shakespeare korát, amikor gyereklányok iránt lelkesedtek siheder ifjak – vagy kevésbé sihederek, ugyebár -, a szépséget egy gyermek hamvas, ártatlan, és nem utolsósorban, védtelen bája jelentette.

A barokk számos engedményt tett ezügyben, szabad volt lelkesedni a telt, vágyat ébresztő idomok iránt, hogy azután a romantika a mégiscsak tűrhetetlen bujaságot szerelmi szenvedéllyé változtassa, és így tegye vállalhatóvá a női érzékiséget.
Tessék szíves lenni észrevenni, hogy mind máig ez a kettősség uralja a férfifantáziát. Ámulattal adózik az anorexiával küszködő topmodellek légies szépségének, miközben, számos ismerősöm egybehangzó véleménye szerint, esze ágában sem volna ágyba vinni bármelyiket is.






Vagyis, szembe kell néznünk a ténnyel, drága hölgyeim, hogy az éppen uralkodó szépségideál, a napirenden lévő trend vajmi keveset árul el arra nézvést, hogy mire vágynak a férfiak. Arra azonban megbízható választ ad, hogy éppen mennyire mernek szembe nézni önnön valójukkal.