Balesetbõl boldogság

Mashdi Hamuda és Szalay Erzsébet, azaz Zsizsi négy éve ismerkedtek meg. A palesztin fiú tanulni érkezett Budapestre, de még kicsomagolni sem volt ideje, máris utolérte végzete. Itt tartózkodásának második napján meglátta Zsizsit.
A szőke hajú lány amúgy is feltűnő jelenségnek számított az egyik bevásárlóközpont forgatagában, hát még amikor megszólalt héberül! Nemcsak Mashdinak, hanem barátainak is lesett az álla.

– Első ránézésre nem tudtam, honnan valók a fiúk – meséli Zsizsi -, angolul beszéltek velem, egymással pedig héberül. Ezen a nyelven én is értettem valamicskét, gondoltam meglepem őket. Olyannyira sikerült, hogy Mashdi már másnap bejött hozzám az üzletbe, ahol akkor dolgoztam. Megtudtam róla, hogy a héber ellenére valójában palesztin származású. Egyike azon keveseknek, akik Tel Aviv arab negyedében élnek. Tanulni érkezett hazánkba, építésznek készült. Nagyon tetszett a kitartása, hogy mindennap eljött beszélgetni velem, ezért meghívtam a születésnapomra.

Nagy bulit szerveztünk a barátaimmal. Mashdi virágcsokorral és rengeteg ajándékkal jelent meg. Nem számítottam ekkora figyelmességre, megilletődötten kérdeztem: neked mikor van a szülinapod? – Ma – mondta. Innentől kezdve egy volt az utunk. Hiába óvtak az ismerősök, hogy mégiscsak egy arab fiú, más a kultúrájuk, arról meg ne is beszéljünk, hogyan bánnak a nőkkel. Kezdetben még édesanyám is idegenkedett kapcsolatunktól, ma már imádja a kedvesemet.

Magától értetődően összeköltöztünk, boldogságban éltünk egészen addig, amíg Mashdi be nem fejezte az egyetemet. Akkor haza kellett utaznia, ez az út egy hónaposnak indult, de kilenc lett belőle. A kedvesem családja ellenezte, hogy visszatérjen Magyarországra, azt szerették volna, ha a fiuk mellettük él, és ott választ párt magának. Ráadásul ők mélyen vallásosak, muzulmánok… Ez is csak ellenem szólt. Két hónap elteltével már nem bírtam, és megkérdeztem Mashdit, várjak-e rá? Azt válaszolta: ne. Nagyon fájt a szakításunk, az addigi telefonbeszélgetéseink megszűntek, teljesen magam alatt voltam. Titkon azért reménykedtem, hogy egyszer majd visszatér hozzám, nem tudtam lemondani róla. Így telt el jó pár hét, mígnem egy megmagyarázhatatlan rossz érzéstől vezérelve felhívtam.

Amikor a bátyja vette föl a telefont, már tudtam, baj van. Mashdit baleset érte, eszméletlenül szállították kórházba.
Amikor végre magához tért, az első szó, amit kimondott, az én nevem volt. Később elmesélte, számára ez egyértelmű jel volt arra, hogy mellettem a helye. Sajnos, nem tudtam kiutazni hozzá, de teljesen természetes volt, hogy kibékültünk. Kimondatlanul is tudtuk, amint teljesen felépül, visszatér hozzám. Úgy is lett. Sikerült munkát vállalnia, megküzdött értem a családjával, ismét együtt vagyunk, úgy érzem, már elválaszthatatlanul.