 |
A következő hétvégén újra itt volt, akkor csattant el az első csók is, amit szenvedélyes éjszakák követtek. Annyira szerelmesek voltunk egymásba, hogy nem ismertünk lehetetlent, főleg Oliver! Egyszer például felhívott szombat hajnalban, arról beszélt, milyen jó lenne, ha most együtt lehetnénk. Majd megkért egy szívességre: menjek el a Margit-hídra, ott vár rám egy ismerőse, hogy átadjon valamit. Kicsit furcsa kérés volt, de úgy gondoltam biztosan fontos neki, így azonnal útnak eredtem. A hídra érve aztán megláttam őt, ott ült a kocsijában, ölében egy kölyökkutyával. Munka után rögtön kocsiba ült és levezette a tizenegy órás utat, csakhogy egy kicsit velem legyen.
Pár hónapos ide-oda utazgatás után egyértelművé vált, hogy nem tudunk egymás nélkül élni, otthagytam az állásomat és kiköltöztem Németországba. Kilenc hónapja ismertük egymást, amikor összeházasodtunk. Három évig bírtam odakint, aztán a férjem, látva a honvágyamat, úgy döntött: Magyarországra költözünk.
Kialakított itt egy vállalkozást, vettünk egy családi házat, közben megszületett kislányunk, Melanie is. Nagyon jólesett, hogy miattam arra is képes volt, hogy mindent újra kezdjen egy másik országban. Ma már remekül beszél magyarul, én megtanultam németül, egymással viszont még mindig angolul beszéltünk, ez valahogy így maradt. Nincs lelkiismeret-furdalásom, nem érzem, hogy elszakítottam az otthonától, imád itt élni. És szeret.
