Ezt a számkódos fenevadat, amelyet ma mobiltelefonként emlegetünk, egyre kevesebben szeretjük. Divatját éljük annak a bizonyos freudi legyintésnek, úgy teszünk, mintha nem is volna olyan fontos, hogy a zsebünkben legyen, meg mintha nem szeretnénk annyira, hogy mégiscsak ott van – szenvedünk tőle, ami azért, lássuk be, nem több szenvelgésnél. Újabb és újabb modelleket vásárolunk, előlapokat variálunk, talpakat, zsebeket, foggantyúkat aggatunk neki magunk köré egy ideje már éjszára sem kapcsoljuk ki.
Mondhatnánk, hogy ez borzasztó, ahogyan mondjuk a tévére is, meg a videóra, bocsánat, a DVD-re, szóval ezekre a kütyükre, amelyekkel berendezzük a hétköznapokat, de szerintem nincs ezzel semmi baj, ha az ember közben azért tudja, hogy mi folyik. Ha nem álltatja magát.
Rémálmaiban a pasim kikapcsolja a telefonját. Vagy senki sem veszi fel, csak csöng, és aztán pillanatnyilag nem elérhető. Amikor New Yorkban van, már rémálmaim sincsenek, a helyzet mindennél rosszabb: a telefonja nem működik, itthon is hagyta, minek vinné magával minek, minek? És én akkor hogy a kénköves ménkűben érem el bárhol, bármikor? Honnan tudom, hogy jól van-e, meg hogy mondom el, hogy én milyen rosszul vagyok nélküle? Hogy takarózom be a hangjával esténként, és hogy sütöm rá a magamét, hogy mindenki láthassa, ő az enyém, én meg az övé vagyok?
A nagyanyám hozzányúlni sem szeret. Egyszer bevallotta anyám születésnapja volt, ha jól emlékszem, valami likőrt szürcsölgettünk -, szóval azt mondta a nagyi, hogy mobilon hívni valakit, neki az olyan, mintha a fenekét fogná meg az illetőnek.
Megtehetem azt is, hogy nem kapcsolom ki, csak nem veszem fel. Az egy kicsit jobb, abból több kiút van. Akárhogy is, előbb-utóbb a kérdés mindig ugyanaz: hol voltál?
Két és fél szerelmem veszett el ebben a totális diktatúrában, tiszta őrület. Az egyiket én hívtam állandóan, a másik meg engem hívott szüntelen. Ezt az utolsót, ezt a mostanit megmentette a nagyanyám van úgy, hogy merni, tudni, szeretni kell egyedül lenni.