Tulajdonképpen nem volt kialakult csábítási módszerem, ami meglehetősen furcsa egy profi csajozónál, és én akkor annak tartottam magamat. Az a lényeg, hogy könnyedén kell játszani. Mint a Krúdy-hős, akinek nincs egy fityingje se, de ha pénzhez jut, szarvasgombát hány. Természetesen fejben én is előre lepergettem az eseményeket, mint sok más férfitársam, de soha nem terveztem el, hogy mikor mit fogok lépni. Egyedül azt fogadtam el főszabályként, hogy ha két-három héten belül nem sikerül ágyba vinnem a hölgyet, akkor továbbállok. De ezen a körön belül mindig spontánul cselekedtem, ami az esetek többségében bejött. Azt hiszem, a jó csajozó egyedül az intuíciójára hagyatkozik, vagyis megérzi, hogy kinél lehet igazán esélye. Megjegyzem, egyszer nagyon befürödtem, de az nem a rossz intuícióm miatt volt, hanem mert otthon hagytam a szemüvegemet. Ez úgy történt, hogy szemeztem egy lánnyal a bárpultnál, és azt hittem hogy ő is benne van a dologban. Aztán kiderült, hogy amit én szemkontakusnak vélek, az valójában azért volt, mert a lány is rövidlátó volt, és egyszerre hunyorítottunk a félhomályban…
Nagyon sok nőm volt, de valahogy egyik sem tetszett igazán. Persze össze tudtam volna rakni az ideális nőt az éppen futó hölgyismerőseimből, de a valóságban még nem találkoztam olyannal, akivel egy évnél tovább bírtam volna. Ugyanakkor szenvedélyesen rajongtam a szeretőimért. Szerettem az illatukat, a mellüket, a nevetésüket, a gondolataikat. De szigorúan csak külön-külön. Kategorizáltam a tulajdonságaikat, mint egy botanikus, aki gombostűre tűzi a pillangóit. Ami ebben a legfurcsább volt, hogy pont ezzel öltem meg a szerelmet magamban. Eltárgyiasítottam a nőket, és ezzel holttá tettem azt, ami egyedül éltetett. Azt gondoltam, hogy ha kiismerem az egyéniségüket, talán jobban megszeretem őket. Mivel eléggé könnyen kiismertem őket, nem a szeretet nőtt bennem, hanem csak az unalom. Sajnos nem vettem észre, hogy így szép lassan üressé vált az életem. Még egyszer egy kurvához is elmentem, hátha a pénzért vásárolt szerelem “realitása” visszatérít önmagamhoz. Nagymamám szokta mondani, hogy kutyaharapást szőrével, amit sokáig nem értettem, de most már értem: ez a mondás arra vonatkozik, hogyha valami fáj, akkor tegyél rá még egy lapáttal, az talán visszatérít a normális kerékvágásba. Hát nálam ez nem jött be. Nekem ennél sokkal, de sokkal több kellett.
Visszatérve Máriára, nem tudom megmondani, hogy először mi fogott meg benne. Túlságosan egyszerű lenne, ha azt mondanám, hogy ilyen jó nőt még életemben nem láttam. Valami kezdettől fogva mélyen vonzott benne, ami azóta is tart, pedig már tizenöt éve vagyunk együtt. Talán a tekintete, a hangja, az emberekhez való viszonya? Hogy olyan büszke, de mégis kislányos a járása? Nem tudom. Számomra fontos, hogy egy nő jól nézzen ki, de ez nem elég. Kell a közös érdeklődés, az élethez való azonos hozzáállás, stb. Máriában mindez megvan, de azt a pluszt, amiért beleszerettem, mégsem tudnám megfogalmazni. Azt hiszem azért, mert ezek az okok olyan mélyen vannak benne a személyiségünkben, hogy nem lehet rá szavakat találni. Egyszerűen olyan, mintha évezredek óta ismerném.
Mariért a legelképesztőbb férfi erőszakossággal kellett megküzdenem. Igen sok munkámba került, hogy ő is elhiggye: csak én kellek neki és senki más. Az elején még húzta a száját, de aztán belátta, hogy nincs más választása: vagy velem marad, vagy tengeti az életét valaki más mellett.
Az az igazság, hogy én még mindig olyan szerelmes vagyok Mariba, mint egy csacsi. Vele a szex tizenöt év után is öröm, pedig azt gondoltam fiatalon, vagy inkább olvastam valami könyvben, hogy két év után megunják egymást a partnerek. Előéletemet ismerve nem jósoltam magamnak sok jót. Csak hát a szerelem nem jóslás-alapú, és ez a jó benne. Nekem úgy látszik az kellett, hogy egyetlen nőben egyesüljön a szerelem és a szex. Egyszerűen nem akarok más nőkkel kezdeni, amin néha nagyon csodálkozom. Persze néha megnézem a nőket, meg kívánom is őket, talán flörtölök is velük, de például hogy úgy megsimogassam valakinek az arcát, az realiter nem megy.
Talán mindez azért van, mert valahol mélyen élt bennem egy nőkép, amire mindig is vártam, és soha nem adtam fel, hogy majd egyszer meg is találom álmaim asszonyát. Én egy eléggé csökönyös ember vagyok. Vagy csak szerencsés az égieknél.
(Képeink illusztrációk)