Legszebb? Legcsúnyább?

Ha jól számolom, ötvenharmadik éve rendeznek világméretű szépségversenyeket; az első 1951-ben volt. Az inkább jó heccnek induló találkozó körül, ahol fiatal lányok mutogathatták magukat férfiak előtt, mára akkora a felhajtás, mint az Oscar körül. De nézzük csak, mi is történik valójában egy Miss World szépségversenyen, mely milliókat szögez a képernyők elé évről-évre: hatalmas, nyakigláb lányok érkeznek körömcipőben, a színpadon pózolnak fürdőruhában és estélyiben, a zsűri meg dönt. És ezzel vége is. Mi van ezen néznivaló?

Azt a rendezők is érzik, hogy ez így programnak nagyon sovány, bár a nézők torkán sok mindent le lehet nyomni, ezért minden esztendőben más-más egzotikus helyen rendezik meg a világméretű összeütközést, hogy eltereljék a figyelmet a produkció ürességéről. Minden versenyzőről kisfilmet láthat a néző, melyből semmi az ég világon nem derül ki, azon kívül, hogy melyik istenháta mögötti vidéken vagy éppen metropoliszban születtek a lányok, de tanulsága egyik történetnek sincsen, hacsak az nem, hogy „mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe”.

Mert hiába a sok konfetti meg rivaldafény, szép ruhák és smink, emlékszik valamelyikünk egy Miss World nevére is? Ugye, nem én vagyok az egyetlen, aki hiába kutat agyában nevek és arcok után? A lányok az ismeretlenségből kerülnek elő, és valamennyien oda is távoznak, ketten a mintegy kétszáz résztvevő közül néhány ezer dollárral gazdagabban. Nem úgy a szervezők, akik dollármilliókat keresnek.





Érdem a szépség? Vagy erény? Nem hinném, ezért igyekeznek velünk minden évben elhitetni, hogy itt minden meg van téve szépség téren, mert ezek a lányok nagyon komolyan megdolgoztak a sikerért, akik nem csak szépek, hanem különlegesek és tehetségesek. A lányokat a nagy megmérettetés előtt amolyan edzőtábor-félébe viszik, ahol elsajátítják a szépség kibontakoztatásának fortélyait: a riportok és az önhitt szervezők beszámolói szerint megtanulnak magas sarkú topánban egyensúlyozni (mintha eddig nem tudtak volna), és mindenek előtt megtanulnak csinosan járni – szintén nem nagy titok. Tanfolyamnak ez egy kicsit ingatag lábakon áll, csakúgy, mint a versenyzők – még szerencse, hogy nem kell érte fizetni, de az azért nagyon zavaró, hogy a lányok valamennyien büszkén bólogatnak és ismétlik a kamerába, hogy nagyon sokat dolgoztak, és rengeteg mindenre megtanították őket, és most már „profik”. A rendezők röhögnek a markukba.

Van néhány résztvevő, aki rádöbben útközben (jobb későn, mint soha), hogy ez az egész felfújt show visszatetsző, ők el is mondják, hogy igazából nem is akartak elindulni, de családi és baráti nyomásra mégis úgy döntöttek, hogy megpróbálják, mert veszíteni nem veszíthetnek. Ez igaz, de nyerni se túl sokat nyerhetnek, hacsak egy arckrém reklámozását nem nevezzük karriernek. Az egyedüli nyertesek a bírák – férfiak -, akik, miután kicsurgatták nyálukat, megmondják a tutit, és szakmai kompetenciájuk teljes tudatában eldöntik, hogy ki a szép nő. Van ebbe bárkinek is beleszólása?