Mondjam vagy ne mondjam?

Egyetemista koromban két csoporttársnőm a társaságomban arról beszélt, hogy egy fiú más nőket dicsért az ő társaságukban. Mindketten átérezték a koppanó hangú kijelentés súlyát, fél perces hallgatásba merültek, hogy gondolatban mindketten – gondolom én – örökre leírják magukban a neveletlen férfiút. Majd kijelentették, hogy „a Való – e sorok írója – erre soha nem lenne képes”. Hopp, hát mondjuk, erre képes lettem volna, mi több, fordult is elő hasonló eset nem egy, de ezentúl – gondoltam akkor szőke fejjel – ilyen nem lesz, ha a fene fenét eszik sem.

A dolog számomra nemcsak más nők dicséretéről szólt, hanem arról is, hogy a női önérzet és lélek egy drága, érzékeny és törékeny szerkentyű, melyet óvni kell. Jól van, mondom, nekem ez belefér, noha nem értem, mi értelme véka alá rejteni az igazságot. Ettől kezdve csak dicsértem őket, hiszen hogyan is mondhatnám meg az igazat, mármint amit gondolok, ha még azon is megsértődnek, hogy másokat dicsérek. Ezért aztán, ha hébe-hóba megkérdeztek, „milyen a hajam így?” vagy kihívóan kijelentették „vettem egy új szoknyát” – nem hazudtam, nem mondtam, hogy „de előnyös!” vagy „marha jól áll ez a top”, inkább megállapodtam egy részleten: „szépen csillog” vagy „finom az illata” stb. Férfiakhoz továbbra is nyíltan beszéltem.

Néhány évig így éltem, a modor lassanként természetessé vált, nem okozott nehézséget. A szerelmem persze mindig kivétel volt, vele szemben teljes őszinteséget engedtem meg magamnak, hisz tudta, hogy szeretem. Aztán évekkel később, már az irodában egy munkatársnőm épp a fülem hallatára jelentette ki a kolléganőjének, hogy tőlem nem érdemes kérdezni, mert úgysem vagyok őszinte, olyan vagyok, mint egy politikus. De legalább jó politikus, tette hozzá.

Ez megrázott, nemcsak azért, mert utálom a politikusokat, hanem mert úgy éreztem, sunyinak, őszintétlen embernek tartanak, holott pontosan az ellenkezője szeretnék lenni. Hirtelen rádöbbentem, hogy rosszul csináltam az elmúlt években, két tyúk miatt lemondtam az egyik legszebb emberi erényről, az egyenes beszédről, kerítést vontam magam köré. Bolond voltam.

Jól nézek ki? De teljesen őszintén!

Gyakorlatilag egyik percről a másikra megváltoztam. Nem kerestem a konfrontálódást, de ha kérdezték, megmondtam a véleményemet. Néha nagyon nehezemre esett, jeleztem, hogy „engem ne kérdezzetek, mert megbánjátok”. Mígnem egy ízben elém állt egy ismerős, és így szólott: „Gábor, randira megyek, jól nézek ki? De teljesen őszintén.”

Én voltam kéznél. Lehunytam a szemem, és kimondtam, amit gondoltam: „hát, vannak előnyösebb ruháid is”. Persze azonnal rám ordítottak a közelben állók – nők: „Te hülye vagy? Hogy lehet ilyet mondani?!”

A történetek igazak, és nagy nehezen rádöbbentem, hogy vannak problémák, örök ellentétek emberek között, melyet hibásan női-férfi ellentétként, problémaként élünk meg, vagy magyarázunk. Az őszinteség is ilyen: nem nemi kérdés, hogy valakinek a szemébe mondom-e a véleményemet vagy sem.