…az egész heti kemény munka után egyszerűen nincs kedvetek emberek közé menni hétvégén … |
Naa, gyere már! |
Minden párnak megvan a maga láthatatlan alkotmánya, amely többek között kitér a kimozdulás-otthonülés közös szabályaira is. Vagyis körülbelül tudjuk, hogy a másik alkatilag mit szeret, hogyan töltődik fel, milyen módon viszonyul a külvilághoz. Tudattalanul még azt is felmérjük, hogy a másik igénye mennyire tér el a sajátunktól, és mennyi energiát igényel tőlünk, hogy mindehhez alkalmazkodjunk. Kezdetben mindig hozzánk illő társat választunk. Ám idővel bekövetkezhet, hogy élethelyzetünk megváltozik: az egyik fél többet dolgozik, így kevesebb energiája marad az alkalmazkodásra. Ugye számtalanszor tapasztaltátok már, hogy az egész heti kemény munka után egyszerűen nincs kedvetek emberek közé menni hétvégén miközben párotok két hete arra vár, hogy végre nagyot bulizhassatok együtt egy koncerten? De ti legszívesebben otthon maradnátok: vennétek egy forró spa fürdőt, füstölőt gyújtanátok, majd bebújnátok az ágyba egy jó könyv mellé. Mit lehet ilyenkor tenni? Természetesen úgyis elmentek a koncertre, mert nem akarjátok megbántani párotokat, ám belül nem igazán tudtok feltöltődni. Kérdés, hogy ez problémaként vagy innovatív kihívásként jelenik-e meg a kapcsolatban, és mindkét, vagy csak az egyik fél számára? Megvan-e a szándék, hogy újraírjátok az alkotmányt, vagy sem?
Sokan a megváltozott külső körülményekre hivatkoznak, amikor eltérnek a közösen kialakított berendezkedéstől. A már említett sok munka mellett gyakori hivatkozási alap az életkor megváltozása. Lenyugodtam, már nem érdekelnek az új emberek. Lemenni a Szimplába tülekedni, ahol füst van és tömeg? Semmi kedvem. Pedig a közös hétvégi kimozdulások nagyon jó párkapcsolat-építő tréningnek bizonyulhatnak. Hozzáteszem: én kimozdulás-párti vagyok. A társasági életben való részvétel segíthet újra elhelyezni egymást önmagunk szemében, párként és külön-külön akár tizenöt év után is. Egy szombat esti közös táncolás további pozitív visszacsatolás lehet mindkettőtöknek: hogyan viselkedtek egymással mások előtt, még mindig képesek vagytok-e felszabadultan egymással táncolni, stb. A társfüggőség nem jó dolog. Autonómia nélkül nincs partnerség. Nincs annál rosszabb, mint amikor egy buliban azt veszed észre, hogy a csajod képtelen megszólalni, és alig várja, hogy hazaérjetek. A partnerség nem azt jelenti, hogy személyiségünk feloldódik a másikban. Ugyanakkor: szeretettel sok mindent orvosolni lehet. A menjünk vagy maradjunk problémáját ezért közösen kell újrafogalmaznotok. De nincs biztos recept. Én azt tanácsolom: beszélgessetek, és járjatok minél többet társaságba! Úgyis kiderül, aminek ki kell derülnie.