Nem vagyok méltó hozzád, mert te olyan okos és szép és kedves és kiváló lepedőakrobata vagy, hogy melletted csupán pondró lehetek, ezért, óh, inkább a fájdalmas magányt választom. Talán egyszer jön majd egy hozzám hasonló szánalmas véglény, akivel egyenlő lehetek odalent a porban, és akkor vele kötöm össze silány életemet. Te pedig menj utadra, Héroszom, és találd meg a neked rendelt csillagszemű leányt!
Látszólag ezt üzeni a fenti lekoptató szöveg, valójában azonban zavart és félelmet kelt a férfiban, aki bizonyos feminista szemináriumokon hangoztatott tézisekkel ellentétben nem teljesen hülye. Jézusmária, mi baja lehet velem, hogy ekkorát képes hazudni?! – gondolja a porig sújtott hím. Beleszeretett valaki másba? Ilyen gyorsan megunt? Vagy a méreteimmel van probléma? Ezek a rémisztő kérdések cikáznak át az agyán, és ha kellően kétségbeesett, neki is szegezi őket a nőnek. Ebből aztán meddő beszélgetés kerekedik: a nő bizonygatja, hogy de tényleg olyan nagyszerű vagy, és nincsen senki más, és pont jó akkorának, amekkora, amivel végképp összezavarja a másikat. Szóval mégis valahol itt lehet a bibi, jut a végkövetkeztetésre, és lehorgasztott fejjel elkullog, hogy a barátainak jól kipanaszkodja magát a legutóbbi buliból maradt vodkakészlet elpusztítása közben. Aztán a megszakított kapcsolat minőségétől függően, amely meghatározza a veszteség nagyságát, még hetekig emészti magát, míg el nem halványul a fájó emlék, vagy fel nem tűnik egy másik nő a láthatáron.
Pedig az egész dráma egyszerűen megspórolható, ha elhangzik a valódi indok. Nyilván ez is komoly traumát okoz, de legalább a férfit nem hagyja kétségek között hányódni.
Természetesen nem csak a nők tudnak ilyen galádak lenni. A férfiak lekoptató szövegei legalább ennyire brutálisak lehetnek. A leginkább kivédhetetlen csapás talán ez: ne haragudj, de túlságosan hasonlítasz az anyámra. A nő vagy elhiszi, vagy nem, de mindkét esetben teljesen összeomlik az önbecsülése. Ha úgy gondolja, hogy a férfi komolyan beszél, megjelenik a szeme előtt a rossz anya, aki rátelepedett a kisfiára, annak idején szeretetmegvonással büntette, zsíros ételekkel hizlalta, hogy egyetlen kiéhezett nőstény se felejthesse rajta a szemét, és ha mégis felbukkant egy barátnő, hát minden erejével igyekezett elmarni. Ez lennék én? – sikolt némán a dobott nő, és lucskosra sírja a kispárnáját. Ha viszont úgy gondolja, hogy a másik csak az igazságot akarta elkendőzni, hasonló kérdések gyötrik, mint a fentebb elhajított férfit. Kövérnek, butának, banálisnak tart, vagy az a baja, hogy kicsi a mellem, és nem vagyok eléggé vadmacska az ágyban? – veszi sorra a számba jöhető lehetőségeket, órákig vizsgálja magát a tükörben, majd félretett pénzéhez nyúlva kiadós bevásárlással feledteti a kegyetlen csalódást.
Az „olyan vagy, mint az anyám” kezdetű lekoptató szöveg tehát ugyanúgy kerülendő, mint a „nem vagyok méltó hozzád”. Van azonban egy kivétel: ha nő a természetét illetően, vagy akár csak külsőleg tényleg hasonlít a férfi anyjára. Ebben az esetben megbocsátható a pánik okozta fájdalmas őszinteség és a nyúlcipő!
