Hóbortos hétvége

Ákos kipirosodott arccal, ziláltan esik be az ajtón, egy lélegzetvételre veszi le a kabátját, a sapkát, a sálat, rendel és rágyújt, majd azonnal elolt. Tilos a dohányzás, de a reflex azért működik.

– Hát ez szörnyű volt – jegyzi meg aggasztóan ködös hangon.
Na persze, most ugrik be – hétvégén jelenése volt Réka (a barátnője) szüleinél.
Pedig hány hetet, sőt hónapot úszott meg mindenféle okokra hivatkozva! Volt ő influenzás és mumpszos egyszerre, leomlott neki a konyhában a vakolat, elpusztult a hörcsöge, beáztatta a szomszédot. És mindezt kizárólag hétvégéken, csak hogy megússza a megúszhatatlant.

– Kezdjük ott, hogy Réka túrát említett. Nem kirándulást, túrát! Gondoltam, rákészülök az eseményre. Vettem hegymászó bakancsot, hátizsákot harminc rekesszel, eredeti mammut-kulacsot, ami mínusz hatvan fokig hőszigetel. Ehhez jött a termo-kesztyű, a polarizáló napszemüveg és a ’lélegző’ kabát. Jó is, hogy lélegzett helyettem, én ugyanis a fizetéskor nem kaptam levegőt. Egy vagyont költöttem el.

Úgy beszéltük meg, hogy szombaton náluk találkozunk, aztán irány a hegyek. Az ominózus reggelen (próba-szerencse alapon) azért magamra húztam a három réteg ruhát, gondoltam nehogy ott süljek fel a túra előtt a vadiúj cuccommal. Harisnya, cicanadrág, póló, mellény, pulóver és erre a rettenetre még valahogy felrángattam az egyberészes orkán nadrágot, meg a lélegző kabátot is. Nagyon tetszettem magamnak, úgy feszítettem a tükör előtt, mint aki megmászta a Himaláját. Azonban le már egyik új ruha sem akart jönni. Talán a nagy sietségben túlhúztam a nacit és a pufidzsekit összekötő hermetikus zipzárt, mert az se fel, se le.





Még felfogni sem volt időm a bajt, már csörgött is a telefon. Réka közölte, hogy ha megoldható, induljak egy órával hamarabb, mert a szülei már nagyon várnak. Próbáltam hebegni-habogni, de hátulról meghallottam az apja élces hangját: „Ugye nem gond a barátodnak?” Hát persze, hogy nem.

Bepréseltem magam az autóba, és mind a négy ablakot lehúzva robogtam Sopron felé. Egy idő után aztán persze lefagyott az arcom, így felhúztam, akkor viszont szakadt rólam a víz.

Útközben eszembe jutott, hogy milyen jófejség lenne, ha virággal állítanék be Réka mamájához. Félúton izzadt hegymászóként beugrottam egy virágoshoz, akit csak hosszadalmas rábeszéléssel tudtam meggyőzni arról, hogy nem akarom elvinni az aznapi bevételt, csak egy pofásabb csokrot szeretnék.

Szinte óramű pontossággal érkeztem a tetthelyre, már az utca elején felvettem a legszebb mosolyomat, így próbáltam a ház előtt álló szülők elé bekocsikázni. Odaérve azonban minden összeomlott.
A kertes ház előtt felsorakozott család minden tagja szépen kiöltözve várt, sehol egy pufidzsekis hegymászó vagy egy szőrcsizmás jeti. Már messziről láttam, ahogy Réka integet, mutatva az irányt, mint egy légiirányító.





A díszes sereg elé beállva a lehúzott ablakon csak egy ócska szóvicc szalad ki a számon: „Itt laknak Lakiék?” Vigyorogtam, mint pék kutyája a forró kiflire, de rajtam kívül senki nem vette a poént. 
Az autóból való kiszállást próbáltam órákra elhúzni, s közben arra gondoltam, hogy majd a csokor gyógyír lesz a ruházatom okozta sokkra. A hátsó ülésen azonban csak egy szétzilált zöldségköret várt. Na persze, a lehúzott ablakon besüvítő szél hátul mindent szétvágott, mint egy kínai séf: szép apróra.

Mintha mi sem történt volna, úgy vágtam be az ajtót, és fordultam az addig síri csendben ácsingózó fogadóbizottság felé.
Leendő párom édesanyja láthatóan a végletekig elkeseredett, és csak ennyit tudott mondani: „Vár a forró leves!” Tiltakozni nem volt erőm, szépen végigköszöntem a soron és beletörődve sorsomba vonultam be a házba.

Ákos itt megpihen, hangosat kortyol a hüledező teába, majd egy jó nagyot sóhajt.
– Ja, és itt még nem értek véget a megpróbáltatásaim! Miután Réka lefejtette rólam a túraruhát, és könnyesre röhögte magát a történetemen, na meg persze a cicanadrágomon, egy kölcsönmackóban és az átizzadt pulóveremben elfogyasztottam az ebédet.

A desszert közben aztán végleg megpecsételődött a sorsom. Ekkor ugyanis kedvesem édesapja feltette a kérdést: „És a lovaglással hogy állunk?” Én barom egy pillanatot sem habozva vágtam rá: „Miért is ne?” Így délután kettőkor ott álltam egy tanyán, egy számomra addig teljesen ismeretlen állat előtt, és imákat mormoltam felé.





Már mindenki lóháton ült, én azonban még mindig csak ismerkedtem új barátommal, Sátánnal. A tanyagazda, Pista bácsi jó markos és egyben kevésbé türelmes ember lévén nem várta végig a ló-hipnotizálásomat, hamar mellettem termett, és úgy felpakolt a lóra, mint egy zsák krumplit. Aztán el is tűnt az istálló sötétjében. Ott ültem azon a lovon, mint egy leszerelt huszárszázados. Merengtem a messzi dombok felé, és vártam, hogy a Sátán eldöntse a sorsom. Ő bölcsen legelészni kezdett, és szép lassan elindult a többiek után. Pár perces poroszkálás után mellém ügetett kedvesem édesapja, és mélyen ülő szemeivel élesen rámnézett. „Nem tudok lovagolni” – vallottam be férfiasan. „Tudom, fiam” – válaszolta. – „De aki a lányom kedvéért ilyenekre képes, mint amiket te ma műveltél, attól még ezt is elnézem.” Majd szinte egyszerre nevettünk fel.