A leánykérés mint para és paradoxon

A hagyomány és a hollywoodi filmek szerint a következőképpen kell festenie az illendő leánykérésnek. A férfi körültekintően gondoskodik a romantikus környezetről – esti séta a tengerparton, gyertyafényes vacsora a felkapott étteremben, pénzesebbeknek és az extrémebb helyzetek kedvelőinek léghajó-túra a Tanganyika-tó környékén. Amikor közeleg a nagy pillanat, a férfi zsebében ott kell lapulnia a két jegygyűrűnek. A nagy pillanat elérkeztével a leendő vőlegény féltérdre ereszkedik, előveszi a gyűrűket, tenyerén tartva őket mintegy felajánlja szíve választottjának, és elsuttogja a jól ismert szavakat: Hozzám jössz feleségül?





Cikis, mint Ben Affleck

A valódi leánykérések azonban nem úgy festenek, mint a „Lacikám” kezdetű, sem úgy, mint a fenti „térdreereszkedős-gyűrűátnyújtós” koreográfia, hanem valahol a kettő között helyezkednek el a skálán. A nő nem utasítja nyersen a párját, melyik napon kell oltár elé járulnia, és az is érthető, hogy manapság nem szívesen játszik el olyan szerepet az ember fia, mint Ben Affleck egy B kategóriájú romantikus vígjátékban, még az imádott nő kedvéért sem.
Az esetek kis hányadában ráadásul fennáll a dupla beégés lehetősége: a férfi előzetesen strapálja magát a szervezéssel, aztán előadja a romantikus lovag figuráját, és határozott NEM a válasz. Ez utóbbi felállás azonban tényleg nagyon ritka, mert mire a felek a leánykérésig eljutnak, nagyjából biztosak lehetnek egymás szándékaiban, tehát a kis színjáték még annál is szimbolikusabb jellegű, mint amilyen eredetileg volt.

Az intézmény NEKI fontos

Ettől függetlenül bőven akad paráznivaló a leánykéréssel kapcsolatban. Főleg azért, mert a férfiban jogosan horgad fel a kérdés: ha a házasság nőm hő óhaja, miért nekem kell mórikálnom magamat? Aligha akad ugyanis olyan pár, ahol a férfi agitálja kedvesét, hogy gyorsan rohanjanak a paphoz/anyakönyvvezetőhöz, mert már nem bírja idegileg ezt a laza élettársi kapcsolatot. A házasság intézménye az érzelmi elkötelezettséget, a közös felelősségvállalást és a biztonságot szimbolizálja, ami a nő számára alapvető fontosságú, hiszen ez az optimális közeg az utódok létrehozása és felnevelése szempontjából. A férfi ezt elfogadja, tiszteletben tartja, rosszabb esetben hajlandó eltűrni – de hogy kifejezetten ő ragaszkodjon az egész cécóhoz, és önként majmot csináljon magából?!





Maradjon is titok

Ezek a kínzó kérdések azonban rendszerint rejtve maradnak a nő előtt, mert ha az étterembe a férfinak illik előbb bemenni, és neki kell a nehezebb csomagot – sőt, az összeset – cipelni, és a menyasszonyt ölben kell általvinni a közös otthon küszöbén, akkor az olyan cikisebb aktusok is beleférnek a pakliba, mint a leánykérés. Szerencsére külső tényezők is segítenek abban, hogy a férfi csak a barátaival beszélje meg a dolgot, amikor a nőkkel kapcsolatos kellemetlenségek kerülnek szóba. Először is ott van a család. A férfinak nyert ügye van, ha sok a vidéki rokon, mert ők nem is leplezett arroganciával taszigálják a fiatalokat az oltár felé, úgyhogy mire emberünk igazán sajnálni tudná magát, már meg is volt a kézfogó. Aztán bekavarhat a várt, de nem tervezett gyermek: az ara nyilván nem akar mindenórásan esküdni, ezért gyorsan, sallangmentesen kell megkéretnie a kezét. A fészekrakásról meg a szocpolról se feledkezzünk meg. Ebben az esetben a hivatalok diktálnak: ha az ifjú pár pénzt szeretne látni, kénytelenek alkalmazkodni a határidőkhöz, és a nagy számolgatásban mellőzni a betérdelős figurát.

Kapcsolódó fórumok:
Leánykérés, hogyan? »
Leánykérés »