Kalitkák helyett
Sohasem rajongtam a kalitkában tartott madarakért. Egy madár – ha nem strucc vagy pingvin az illető – repüljön, hiszen repülésre született. Daláért, szépségéért sem tartanék kalitkában madarat. Van egy feketerigó, bal szárnyán az egyik toll szürkébb. Minden nap ellátogat az ablakom elé, ráül a korlátra, énekel a világba és nekem. Tudom, hogy nekem is énekel. Néha rám néz okos szemével, majd folytatja dalát. Párszor megpróbáltam lefényképezni, de nem sikerült, egyszerűen elrepült. Egyébként nem fél tőlem, bármeddig nézhetem, a közelébe mehetek, csak énekel és nézeget, de ha kezemben van a fényképezőgép, rögtön elillan.
Egy idő után felhagytam a próbálkozással, hogy lefényképezzem. Ha ő nem akarja, akkor nekem sem lehet olyan fontos, hogy kitartsak elképzelésem mellett. Szeretem ezt a rigót, és a rigó is szeret engem. Egyszerűen érzem. Tudom. Ha nem szeretne, akkor nem ülne minden nap az ablakom elé. Igen, ilyen egyszerű a szeretet, nincs benne féltékenység, csak bizalom. Miért kellene birtokolni azt, akit szeretünk?
Tudom, hogy amíg valaki szeret engem, mindig el fog jönni hozzám, hiszen neki is ugyanolyan jó ez az érzés, mint nekem. Neki ugyanolyan szüksége van rám a boldogsághoz, mint nekem őrá. Mondják, a szerelem jön, majd lassan elmúlik. Mi talán éppen ezt a fenyegető elmúlást szeretnénk megállítani, vagy legalább átmenteni a kapcsolatot magány ellen.
Görcsös igyekezettel próbáljuk magunkhoz kötni, akit szeretünk, és biztosítékokat gyártani a kiszámíthatatlan jövőre. Viszont az ember természetéből fakadóan szabadságra vágyik, és minél inkább húsába vágnak a rabkötelek, annál inkább szabadulni próbál. Kell a döntés, kell a lehetőség, hogy bármit megtehessen. Persze macerásabb és sokkal több erőt igényel egy kapcsolat, ha párunkat nem zárjuk egy szobába, amelynek kulcsát magunknál hordjuk, hanem kinyitjuk az ajtót és úgy élünk vele, hogy mindig vissza akarjon térni hozzánk. Okosabban tennénk, ha nem a birtoklás és a féltékenység emésztene fel minket, hanem ezekkel az energiákkal inkább a bizalmat és a szeretetet táplálnánk.
Sokszínűen
A közös élmények rendkívül fontosak egy (pár)kapcsolatban, de akkor sem kell mindig egymás nyakán lógni, mert éppen a társaság egyhangúsága teszi szürkévé a legváltozatosabb programot is. Másrészt, ha mindent együtt csinálok a párommal, akkor ugyanazok az impulzusok érnek és nem fogunk beszélgetni, mert nem lesz mondanivalónk egymásnak. Viszont a kommunikáció hiánya elhidegüléshez vezet. Túlzott ragaszkodásunk biztosan elűzi tőlünk szerelmünket. Az embernek nem csak szerelemre van szüksége a boldogsághoz. Néha kell a magány, egy hangos buli, vagy egy beszélgetés egy baráttal. Nőként azt sem szabad elfelejteni, hogy a férfi magabiztosságát szakmai sikeressége méri. A legnagyobb botorság féltékenynek lenni a munkájára, hiszen éppen a nőért, a családjáért dolgozik.
Nagy szabadságvágyunkban könnyen lendülünk át a ló másik oldalára, és azt gondoljuk, hogy élnünk kell, annyi minden van, amit fel kell fedezni a világban, és utolsó helyre kerül, aki a világon a legfontosabb számunkra. Ő úgy is ott lesz holnap, de csak ma lehet kosarazni vagy meccset nézni a haverokkal. Ilyenkor az „otthon maradt” összetörik, utál mindent, ami miatt párja nem figyel rá, és nem érti, miért fontosabb minden, mint ő. Nem elég csendben, távolról szeretni valakit, hanem úgy kell vele élni, hogy érezze. Egy boldog, kiegyensúlyozott embert nem gyötör a féltékenység.
Saját bizonytalanságunk
A féltékenységünk nem más, mint saját kishitűségünk. Félünk, hogy egy láthatatlan ellenféllel szemben alulmaradunk. Jön valaki, aki jobb, kedvesebb, magasabb, nagyobb mellű, okosabb, fiatalabb, mint mi. Igazából a többi nőre vagyunk féltékenyek, akik olyanok, amilyenek mi szeretnénk lenni. Nem azt látjuk, amit párunk szeret bennünk, hanem listákat gyártunk arról, mások mennyivel jobbak nálunk. Rettegünk, hogy szerelmünk mással boldogabb lesz, mint velünk. Félelmeink, elégedetlenségünk nyugtalanságot szül, görcsös ragaszkodást, amivel éppen elüldözzük, akit szeretünk, pedig mi csak megtartani szerettük volna.
A férfi közben értetlenül nézi a történéseket. Megismert egy vidám, jókedvű, elbűvölő nőt, aki egy idő után ideggyenge szörnyeteggé vált. Elvesztette saját életét, és hirtelen a közös életet úgy értelmezte, hogy rátelepszik a férfi életére, és most már minden perc közös lesz. Egyszerűen fojtogató, és persze, hogy a férfi, de fordított helyzetben egy nő is, szabadulni akar. Íme, elértük, amitől féltünk: szerelmünk talált egy másik kart, amely kedvesen öleli és nem görcsösen szorongatja.
Nem tudom, honnan ered az a tévképzet, hogy bárki is a miénk lehet. Sem birtokolni, sem elveszíteni nem lehet senkit, csak kiérdemelni, élvezni vagy eljátszani szeretetét, amivel megajándékozott.
Kapcsolódó fórumok:
