 |
Tavaly széttéptem a fürdőgatyámat, amikor úgy éreztem, hogy egy medúza telepedett bele, és nem akar kijönni. A horvát tengerpart azóta is emlegeti azt az üvöltöző férfit, aki búvárszemüvegben, légzőpipával a szájában rohant ki a tengerből hörögve, ordítva, miközben révülten szaggatta magáról a fürdőnadrágot. Annyi hisztérikusan bömbölő gyereket azóta sem láttam.
Gumimatracunk sincs. Volt, de amikor szénné égve rohantunk az autóhoz, hogy mihamarabb felkeressük a legközelebbi égési osztályt, hanyagul rácsaptam a csomagtartót. Órákig nem értettük, hogy miért bámulnak minket, miközben végighajtottam a parton. Csak amikor megálltunk, akkor láttam meg, hogy a kilógó matracot a betonon végigvontatva sikerült cakkosra szaggatni. Mindegy, fogyóeszköz.
Naptej sincs. Nincs, mert az apartmanban Díter bácsi, aki szerencsétlenségünkre egy hatvan-közeli, megrögzött német naturista, egyszer elkérte egy kenésre a feleségének. Ahogy a kezébe adtam, feltűnt Helga néni, akiről valószínűleg bármely horvát halász azt hihetné, hogy egy, az óceánról felúszott elefántfóka. Szóval a naptej is elfogyott.
Békatalpam sincs. Az nem is sokáig volt, mert amikor felvettem szárazon, nem gondoltam, hogy a vízbe érve beledagad a lábam. Olyannyira, hogy abban kellett visszaslattyognom az apartmanig, hiszen az autóban nem tudtam volna nyomni a pedálokat. Szerencsére Díter bácsi a búvártőrével több jól irányzott vágással lefaragta rólam.
Konzervet is veszünk. Sokat. Két éve még grillezőt vittünk, és mindenféle halakat, húsokat vettünk a halpiacon. Mert az olyan buli. Én három napig hánytam, és mellékesként felgyújtottuk Tóthék száradó törölközőit. Imádtak azok a horvát őslakosok, akik fillérekért vették át tőlünk a csupa korom grillezőnket, amit már nem volt gusztusunk az autóba pakolni.
 |
Hasonló történetek kapcsolódnak a függőágyunkhoz, melyet Helga néni emésztett fel egy ugrással, a napszemüvegemhez, mely minőségére tekintettel és tisztelettel két perc alatt megolvadt a kocsiban, és nem utolsó sorban a papucsomhoz, melyet egy helyi kutya csent el.
Megtelik a kosár. Itt egy fél pár békatalp, ott egy akciós strandszék lába fityeg.
Jöhet a pakolás. Mindannyian ismerjük a játékot: kört a körbe, háromszöget a háromszögbe. Mindennek passzolnia kell. Ezen a vonalon elindulva kerül a pohártartóba három libamájkonzerv, a napellenző mögé a tasakos tusfürdőminták, az ülések alá a papucsok, a kesztyűtartóba a mustár és a ketchup. Mindennek helyet kell találni. A hasamat már nem merem kitolni, ennyi hely már nem maradt. A rendszer stabil és megbonthatatlan.
És eljön a reggel.
Büszkén feszítünk a felmálházott járgány előtt, mely szemmel láthatóan álló helyzetben is csak úgy liheg. A nap vidáman mosolyogva kapaszkodik fel az égre. Minden puzzle-darabka a helyére került. És ekkor felhangzik az agyérelpattintó, és a végső pszichés összeomláshoz vezető kérdés:
– Az útlevelek ugye nem az alsó fekete bőröndben vannak?
Marci további írásai:
Szexmester-képzés »
Habókos mekkmesterek »
Bikini-dili »
