Ahogy Stalcay Miki mondta, aki megjelenésére nézve egy kétajtós szekrény volt már 12 évesen is, szóval ő mondta hetedikben vérző homlokkal, lihegve: Egyszer mindenkinek verekedni kell. Ő pedig tudta, hiszen naponta kétszer menetrendszerűen összeugrott a Zala Kálmánnal, aki viszont még kung-fuzni is tudott, bár ezt a macskanyivákolás-szerű harci üvöltésén kívül semmi nem bizonyította.
Szóval én is csak azt vártam, hogy mikor esem már át a tűzkeresztségen. Ellenfelet találni nem volt nehéz, hiszen gyakorlatilag tökéletes prédának számítottam a málé fizimiskámmal és a nyüzüge alkatommal. Az ilyesfajta bumburnyákokat még az alsó kasztba tartozó verőlegények is könnyedén felaprították rósejbninek.
Aznap nagyon morcos voltam, már nem is tudom, miért. A menzára vezető sorban lógó orral lóbáltam a tornazsákom. Susák, a rémséges dinoszaurusz sosem tűrhette, hogy nyámnyila keszegfélék ácsingózzanak előtte a sorban. Általában előbb rúgott, ütött, vágott, mint beszélt. Sőt, sokak szerint nem is tudott beszélni, csak verni. Én sem tudom cáfolni ezt a tényt. Erős szorítást éreztem a vállamon, majd egy tompa ütést a tarkómon.
Pia
Titokban vásárolt kommersz diólikőrrel és émelyítően édes műanyag meggylikőrrel készültünk az első nagy berúgásra. A gyomoridegemtől – hiszen ez ugye a premier-berúgás – már eleve rettenetesen éreztem magam, de mivel számítottam erre, előzőleg elfogyasztottam egy nagy tál zöldbabfőzeléket (ala nagymamám konyhája), hátha hajlandó lesz orvosolni a problémámat.
Berci barátom sem volt rest, a horgász standnál túl nagyot rántott be a kilences számú fahalnak, amelyet talán a mai napig is keresnének, ha nem épp a vattacukros bödönjében landol. Szóval hamar persona non gratává, azaz nem kívánt elemekké váltunk.
Végül a ringlispílen próbáltunk vigasztalódni, melyet kicsik és nagyok hatalmas karéjban álltak körbe. A harmadik-negyedik körnél hirtelen elzöldült a fejem, keresztbe fordult a szemem, és visszafordíthatatlannak tűnő események láncolata indult meg bennem. A részletekre már nem szívesen emlékszem vissza, de még kristálytisztán él bennem egy kép. Körbe-körbe futó fények, száguldó csillagok és egy mögöttem felhangzó a kérdés: Rosszul nézel ki, Marci, mi ettél?
Babot…
Pepi nagybátyja az egyik legnagyobb autódílerként operált a lakótelepen – minden megrendelhető volt nála, ami szem szájnak ingere, csak ne legyen fiatalabb 10-12 évesnél.
Csillogó szemmel figyeltük a panelház parkolójában sorakozó nyugati csodákat, és álmodoztunk, hogy egyszer majd mi is végigsasszézhatunk a Lenin sugáron a maximális 20 kilométeres tempónkkal, kikönyökölve az ablakon.
Aztán megtörtént a csoda. A nagybratyó Pepinek adta huszonöt éves citromsárga Fiatját. Mit nekiadta, még a nevére is átíratta. Hirtelen autótulajdonosok lettünk mindannyian, annak megannyi súlyos felelősségével és rettenetes büszkeségével. Mindent akartunk. Én egy sast a kisautó orrára, Berci egy nagy tizenhármas számot az oldalára, meg rózsafa sebváltó nyelet. Aztán akartunk még szőrme takarót a kormányra, meg bazi nagy plüss dobókockákat a tükörre.
Eljött az első út napja. Izgatottan és díszmagyarba öltözve sertepertéltünk az autó körül. Még egy utolsó törölgetés, egy kis igazítás. A kulcs a helyén, az indítókar megfeszül. Aztán semmi. Na még egyszer. Kínos csend.
Megfeszült férfitestek tolják dombnak fel a súlyos terhet a májusi naplementében. Gyöngyöző homlok, izzadt testszag, hörgő, ziháló légzés. Ez igen! Ez férfias.
Aztán végre a megérdemelt száguldás. Lefelé a dombról, motor nélkül, szabadon.
Nyolcadikban a Felföldi Verának két nagyon fontos és vonzó tulajdonsága tartotta sakkban az iskola siheder csődörjelöltjeit. A mellei. Mert az ő neve más kontextusban, mint cicik, cickók igazán fel sem merült. Nem beszéltünk fényes és briliáns elméjéről, az ének ötöseiről, de még más testrészeiről sem. Gyakorlatilag egy két lábon járó mellé egyszerűsítettük le. Minek bonyolítani a dolgokat.
Farsang volt, C. C. Catch bombasztikus slágere dübörgött, és mi csak ott álltunk, mint kecskék a körtefa alatt. Bámultuk az ide oda himbálózó, elérhetetlen gyümölcsöket, és találgattunk. Milyen lehet?
Karaffa Feri szerint mint a vízzel töltött lufi, Práter Béla szerint pedig mint egy zacskós tej, én meg csak vívódtam. Pepi azt mondta, hogy ennél fantasztikusabb dolog a világon nincs. Ő meg csak tudja, hiszen a legenda szerint már fogott is ilyet! Mit fogott. Tapogatott, gyurmázott. Egy igazi női mellet! Na jó. Nekünk ezt mondta. Szóval most meg elégedjek meg egy zacskós tejjel?
Szomorúan bóklásztam végig a farsangi diszkót, és mivel nem voltam a táncparkett ördöge, leginkább a büfében vásárolt márkameggyel foglaltam el magam.
Hirtelen hatalmas kavalkád keveredett egy elejtett üveg miatt, a hullámzó tini-tömeg felém vette az irányt. Elnyelt az emberkupac, és én ott szorongtam benne, mint egy hering. Nem kaptam levegőt, a lábamon hárman álltak, és kapaszkodtam, amibe csak tudtam.
Aznap este peckesen sétáltam hazafelé, mint egy kiskakas.
Tejeszacskó? Ekkora baromságot!