Egy legénybúcsú lélektana

Itt bizony van jókedv, kacagás, alkohol…

Annyira már úgyis mindenki modern, hogy tudja, itt bizony van jókedv, kacagás, alkohol, és természetesen férfiállatokra jellemző kultúrprogram. Utóbbi híján ugyanis olyan értelmetlen lenne az egész, mint hölgyszurkolók számára egy vízilabdameccs a végső premier-plán partramászás nélkül.

Lelkileg viszont az este során sokkal ridegebb dolgok jönnek elő, mint holmi agyonkoptatott krómcső. Hisz valaki egy idő után úgyis felveti, hogy és akkor most mi lesz? Ötven évig egyvalakivel és kész?

Bizony aljas módon hangzik a kérdés, de elhangzik, amin el kell gondolkodni. A férfiakra ugyanis ez a gondolat riasztólag hat, mintha a lepkevadásztól elvennék a hálóját. Rossz belegondolni, hogy negyvennyolc évesen mész az utcán, és odalép hozzád egy eszméletlen hosszúlábú, csocsószájú tündéramazon azzal, hogy “kikapós napom van, nálad vagy nálam?” Nincs túl sok esély a fenti jelenetre, de fel kell készülni minden nehézségre az életben, szóval ilyenkor majd mit mondunk? “Bocs, de megyek haza, miért nem jöttél huszonöt éve?”

Lényeg, hogy legénybúcsúkor csak kibukik, ki mit gondol egy későbbi esetleges félrelépésről. Bár ne lennék a férfitársadalom ama másfél százalékában, akik mentesek a kicsapongó álmoktól, és itt most leírhatnám a saját véleményemet, de így kénytelen leszek felidézni a másoktól hallottakat.

Kicsi, mit szólnál, ha ma a Gizivel hármasban csinálnánk?

Szóval van, aki úgy véli, majd csak lesz valahogy, és ezen nem kell aggodalmaskodni, az idő mindent megold. Van ismerősöm, aki szerint ha nem derül ki, nem fáj, szóval meg sem történt. No meg ugye a férfiak tudnak csak úgy fizikailag, esetleg közben még haza is gondolnak…
Akad, aki a párjával teljesen szeretné megértetni a férfiúi gondolkodás alapvető különbözőségét, hogy ketten eljussanak odáig, amikor már egymást egy harmadikkal lepnék meg közös élmény céljából. Mondjuk szerintem ennél egy jegesmedvét is egyszerűbb meggyőzni a vega étrendről. A legkonkrétabb elmélettel viszont egy ex-melótársam rukkolt elő, aki a következőről győzködött: “Ide figyelj, az a helyzet, hogy egyszerűen félre kell lépni. Egy idő után úgyis erre vágysz, és ennek elfojtása akkora frusztrációt okoz benned, amit pont a párodra sugárzol, hogy tönkrementek bele. Ha viszont megteszed, az egy óriási pozitív érzést teremt belül, amivel ugyancsak a párodra hatsz, és ettől hibátlanul lesztek. Az egyetlen kicsit aggasztó tényező így csak annyi, hogy mindezt nem oszthatod meg azzal, akit a legjobban szeretsz, de ez a negatívum eltörpül a plusszok mellett.” Tehát?

Nem mondanám, hogy egységesen és elítélően felháborodtak a többiek, amikor mindezt felvázoltam. Akkor annál inkább, amikor előhoztam, hogy írok pár sort a témáról. Ettől megrémülve én is erősen közvéleménykutattam, vajon lesz-e botrány otthon, ha nekiállok. Egy duplapáros nyolcszemközti fagyizás alkalmával teszteltem, ki mit gondol, mire a szemben ülő házaspár amúgy háromhónapos terhes, hardcore monogámházasságpárti hölgytagja hetykén odavetette: “Jaj, ne legyél már ilyen naív. A nők legalább annyiszor megcsalják a férjüket, mint fordítva. Csak egyszerűen nem olyan bénák, hogy lebukjanak, mert nem fecsegnek feleslegesen.”

Hát tessék.
Egyszerre nevettem és köhögtem. A fene se gondolta volna, de az egész végén a legnagyobb tanulság, hogy ha csak verbálisan is félrelépést érintesz, kicsiket nyalj, különben félrenyelsz.

Tipp: Hajóhanem – a szerző honlapja »