Volt idő, amikor még gyerekfejjel kitörő boldogsággal vettem tudomásul a legújabb lagzi hírét. Hiszen egy csomót lehetett enni, olyan unokatesókkal találkoztam végre, akiket szinte sohasem láttam, meg persze nyugtázhattam a fél rokonság ömlengő dicséretét, hogy bizony mekkorát nőttem.
Negatívum talán csak annyi volt, hogy a pocakos bácsik és a bajszos nénik egytől-egyig nemlétező barátnőkről faggattak, botlábam ellenére folyamatosan táncra ösztökéltek, meg anyu is valami idétlen ünneplős cipőt akart rám adni, pedig már megvolt az új stoplisom.
Kicsit később még mindig nagy muri volt egy sátras menyegző, csak egyszerűen egy utolsó törpének éreztem magam, látva tíz évvel idősebb tesómat, aki minden alkalommal más csaj nyelvét próbálta lenyelni. Nekem nem maradt más, mint elmesélnem legutóbbi bizonyítványom lehengerlő részleteit, no meg válaszolni a „na Gyuszika, mi leszel, ha nagy leszel?” című kíváncsiskodásokra.
Hát mittudomén, de néhány év alatt tényleg nagyobb lettem, amitől egyenesen megvadult a rokonság nagyobb része, főleg amelyiket háromévente egyszer láttam. „Mekkora lettél, kész fiatalember! Hát, az utcán már meg sem ismertelek volna…” Nem győztek kérdezgetni, mi minden van egy középiskolás kollégiumban, meg hogy ugye milyen csinosak a fehérvári lányok… Engem pedig végre nem zavart már az öltöny – kezdtem egészen megszokni azt az egyet -, és a Rongyláb Jani sem egy utolérhetetlen breakkirálynak tűnt. Talán csak azért lógtam ki a násznépből, mert én nem voltam hajlandó magamra aggatni a családi fukszot, de sebaj, a többiek megtették helyettem is.
Aztán amikor végre egyetemistaként barátnőstül állítottam be, hát azt tényleg nem bírták feldolgozni. „Hogy ti milyen szép pár vagytok, nálatok mikor lesz a menyegző?” Hihetetlen, de rögtön ide lyukadt ki mindenki, mintha anélkül nem lehetne elképzelni. Én meg csak szabadkoztam, hogy persze, majd szólunk. Ilyen stresszben hamar felnőttem a korábban csak szemlélt dorbézolós esküvőkhöz. Már nemcsak ettem, hanem ittam is, így örömmel öltöztem be bolondmenyasszonynak és roptam Zalában mezítláb a kukoricán.
Aztán végre a haverok is belecsaptak a lecsóba, mert hol a lakáshitel kellett, hol meg benyelték a legyet. Én meg a békát, amikor az ülésrend alapján beszerveztek aktuális drágám és ex-nőm közé, amúgy jófejségből. Viszont ekkor még mindig olyan távolinak tűnt az egész mizéria, hogy fel sem vettem a családi összeröffenésekkor hallott okosságokat, miszerint „mi már akkor láttuk, hogy az a lány nem az igazi, bezzeg ez milyen helyes, na mikor lesz az esküvő?”.
Aztán az idei év a fent említett statisztika miatt engem is elgondolkodtatott, hogy esetleg tényleg benne vagyok a korban. Szinte már nem is divat a nyaralás, csak a nászút, nemcsak autókról beszélünk, hanem babakocsikról is, és egy gyerkőcön már fel sem csattanunk, esetleg csak ikrek hallatán.
Túl sokáig azért nem vívódtam ilyesmin. Nem elég benne lenni a korban, erre meg kell érni lelkileg és agyilag is. Határozottan fel kell ismerni az igazit, aki ugye még a kakaós csigája közepét is odaadja neked, és akit még akkor sem rúgnál ki, ha nyernél a lottón, de ha megtaláltad, akkor sem kell elkapkodni a dolgokat.
Szóval. Akkor kell nősülni, amikor még nem fullad botrányba az Igen halogatása, a bekötött fejű haveroknak már épp elég tapasztalata van egy kiadós bangkoki legénybúcsú megszervezéséhez, tudsz válogatni a társaság jó állapotban lévő nélkülözött babacuccai között, lejtőn van az aranykarika világpiaci ára, és marcipán-ifjú-párok esnek az égből.
Magyarul még néhány év időhúzás, és pont megünnepelheted legjobb cimboráddal, amikor tizenöt éves fiad elviszi az ő tizenkilenc éves lányát…
