Ragyogás
Kezdetben tökéletes egység uralkodott: mindenben egyetértettünk. Férfias véd- és dacszövetség. Afféle XXI. századi testőrbarátság. Nem volt kérdés, ha választásra került a sor. Az életünknél is erősebben védtük azt, amit a legfontosabbnak tartottunk: a nyári kalandokat és a gondtalan szórakozást. “Az” utazást és a spontán döntések sorozatát… A függetlenségünket.
Haverok, véget nem érő kocsmázások, koncertek és buli. Minden nap. Vagy inkább minden éjszaka. Afféle aranykor. Az aboriginálok szerint ez az Álomidő. Annak is éreztük: hosszú, soha véget nem érő, édes, alkoholgőzös álomnak.
Időnként mindez persze veszélybe került. Egyikünk még a ceremónia megszervezéséig is eljutott! Ám akkor úgy hittük, szerencsére minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Ha a baráti sörözés közepén felmerült a kérdés, a válasz minden esetben egy határozott “Nem!” volt. Az igazat legfeljebb csak néhány pohár bor/sör stb. elfogyasztása után mertük bevallani egymásnak.
Aztán szép lassan “elkoptak” a barátok: mindenki a távoli jövőbe tekintett. Vagy éppen a nagyon is közelibe. Ketten, talán hárman álltuk még a sarat, és bőszen hangoztattuk az egymástól tanultakat: “Szó sem lehet róla! Méghogy bárki is beleszóljon abba, hogy mikor, hova, miért és legfőképpen KIVEL!? Na, nem! Ebből ugyan nem eszik senki! A magunk urai vagyunk! S ez így is lesz. Mindig. Örökké.”
 |
Kacsa legyek, ha frigyre lépek! |
Savanyú a szőlő
Évekkel ezelőtt kezdődött. Lassú, mindent átható remegés, valahol a gyomrom legmélyén. Hideg veríték a homlokomon. Egyetemes félelem. Attól. A “szabad hétvégék” elfogytak: barátnők jöttek-mentek. Néhányan állandósultak, és ez jó volt így. Miközben a legtöbben révbe értek, mi az Egyetlen Igaz Emberek csak két évre rendezkedtünk be. MI legalább tudjuk, milyen az: élni! De mit is tudnak ők!? Khm… szóval, izé, az a furcsa ragyogás a szemükben, nos, az sok mindent elárult… A csillogó szempár lett légyen bármelyiküké is a mi szívünket is melegséggel töltötte el, ha éppen facérak voltunk. S ez bizony előfordult. Egyre sűrűbben. Túlságosan is sűrűn.
A bukás
Hirtelen történt: egy váratlan utazás, ahogy a cigány tarotban is áll. Előzménye nem volt, csak következménye. Egész életünkre kiható. Villámcsapás. Ez is csak egy 2 éves befektetésnek indult, bár egyikünk sem annak szánta. Hiányzott, amikor nem volt ott. Eleinte csak egy kicsit. Később nagyon. Nagyon. Igen, ez már szerelem, bár még nem mertük bevallani. Majd kimondatlanul is várakozássá vált. S ez jó. EZT már mindketten tudtuk.
 |
Sosem hittük volna… |
Ragyogás megint
S most itt vagyunk a Városháza nagytermének előterében. Sosem hittük volna.
Mielőtt belépek a terembe, gyors pillantást vetek az előtérben elhelyezett tükörbe: hm, ez a furcsa ragyogás a szememben ismerős valahonnan… Nem, erre most nincs idő! Mindenki rám, akarom mondani, ránk vár.
Még mindig hihetetlenül hangzik! Üvegfal mögött vagyok. Megállt az idő. De mikor is? Hiszen még csak néhány hónapja ismerjük egymást. (Már több mint két éve hallom valahonnan messziről. Hangosan beszéltem volna? tűnődöm. Indulnunk kell! hallom újra a hangot.)
Álmodom, míg belépünk a terembe. Jó döntés ez? Egyáltalán, felkészültem, felkészültünk erre? Fel lehet ERRE készülni? Hezitálni nincs idő, már szól is a filmekből jól ismert zene a háttérben. Cipőm kopogása hangosan visszhangzik a nagyterem kövén. Minek ide kő? Szőnyeg dukálna. Szalagszőnyeg. Vörös, persze. Kérdéseket hallok messziről. Az anyakönyvvezető beszél, de valójában nem hallom. A háta mögött lévő ólomüveg-táblát nézem. Gyönyörűen töri meg a napfényt. Különösen az aranyszínű ablakok szépek. Akárha templomban lennénk.
Múlnak a percek. A napfény lassan, de biztosan odébb kúszik az üvegen. Arany ragyogja be a termet. Elvakít, de már nem bánom. Visszatérek a földre. ITT a helyem! MOST! Igen, most. S úgy hiszem mindörökké…
