Szabad-e többet szeretni? Poliamoria

Csurig lehetnénk boldogsággal, mégis mocskosul érezzük magunkat. Bennünk van a hiba, vagy netán az érzelmek ilyetén megosztása normális? Vannak, s egyre többen vannak, akik mindezt egészen normálisnak tarják, és a Poliamoria nevében szemléletmódjukat, életvitelüket is a hagyományostól eltérően alakítják ki.

Veszekedések, gyalázkodások, tányérdobálás, sodrófa és szakítás. Nagyjából ezeket eredményezheti a féltékenység néven elhíresült, mindenki által jól ismert zöld szemű szörny. Nálam okosabb emberek állítják, hogy a féltékenység tulajdonképpen nem más, mint saját bizonytalanságunk, félelmünk, kisebbrendűségi érzésünk kivetítése a társunkra. „A francba is, én nem leszek ilyen!” – gondoltam, és megpróbáltam (illetve azóta is próbálok) kiegyensúlyozott, normális önképpel, ép mentális képességekkel rendelkező férfiként viselkedni. Mindezekhez pedig – a nálam okosabb emberek szerint – nem nagyon passzol a féltékenység. Én szeretek hinni a nálam okosabb embereknek, meg aztán, ha logikusan végiggondolom, teljesen oké, hogy nem szabad és nem is lehet 100%-ig birtokolni egy másik személyt, és igencsak kevés az esélye annak, hogy a kezdeti „mindenestül a tied vagyok” állapotot egy életen át, vagy akárcsak hosszú évekig töretlenül fent lehetne tartani. Mégis hányan vannak, akik hisznek ebben az ideában, és hányan fáztak már rá csúnyán! A rádöbbenés a valóságra talán kegyetlenebb és fájóbb, mint amikor kölyökkorunkban ráismerünk apura a télapószakáll alatt.

Szóval, mit ne mondjak, el tudom képzelni, hogy a poliamoria híveként boldog és teljes életet éljek. Csöndben hozzáteszem, mindeddig egyetlen olyan nővel sem találkoztam, aki ne ivartalanítást vagy öncsonkítást helyezett volna kilátásba arra az esetre, ha valaha az életben elhangzana a számból az a mondat, hogy „figyelj, beleszerettem valakibe”. Mivel nem egyszer kerültem már olyan élethelyzetbe, hogy egyszerre több nő felé is fűztek érzelmi szálak, nagyon is tudok azonosulni azzal a kijelentéssel, hogy a monogámia csupán önámítás és képmutatás.

Imádom a tudományokat. Mindet. Itt van például az etológia meg az antropológia. Amióta tudjuk, hogy a Homo sapiens felmenői nem monogám főemlősök voltak, én halálosan nyugodt vagyok abban a tekintetben, hogy ezek szerint mégsem velem van baj. Persze ott van a civilizációs kényszer, az erkölcs, meg hogy uralkodjunk az ösztöneinken… De hát a francba is! Miért pont ezen, miért éppen én?

Lássuk be, az emberiség egyik legősibb és legkomolyabb problémája ez. Szerény elméletem szerint még a művészetek sem alakultak volna ki a féltékenység nélkül. Ha mégis, mennyivel szegényebb és szürkébb lenne nélküle. De hiába a legősibb probléma, recept máig nincs rá. Amikor a házasságok fele válással végződik, amikor a fejlettnek mondott nyugati országokban a gyerekek közel 50%-a házasságon kívül születik, egyértelmű és már-már közhelyes megállapítás, hogy a hagyományos családszerkezet, és ezzel együtt a párkapcsolati modell válságban van.

Valóban csak valamiféle diktatórikus, rabiátus erkölcsi nevelés nyújthat megoldást? S mindez garancia arra, hogy az egyén nem frusztrálóan éli meg a monogámia örömeit? Akinek ez sehogyan sem megy, miért ne élhetne valami olyan modellt követve, ami lehet, hogy nem általánosan elfogadott, lehet, hogy tele van buktatókkal, de működik és a résztvevők megelégedésére szolgál?