Van élet az ex után?!

Erőt gyűjtünk, és végül kimondjuk az elválás nehezen formált mondatát. Vagy nem is kellünk ahhoz, hogy megtörténjen az egész, mert mindez a másik döntése. A férfié, akit egykor lángolva szerettünk, vagy rosszabb esetben még szeretünk ma is. És ha fizikailag ki is hurcolkodunk az életéből, mintha mégis ott maradt volna neki egy szeglet a szívünkben, ahová hiába raktuk ki a „kiadó” táblát. Amíg ő a lakója, senki más számára nem marad hely. Legalábbis akkora méretű biztos nem, hogy kényelmesen bevackolódhasson.

Gyűlölt egyedüllét

Sokan azért nem vetnek véget céltalan, kihűlt vagy rosszabb esetben oly sok szomorúságot okozó kapcsolatuknak, mert irtóznak az egyedülléttől. Ha pedig mégis megteszik, annak biztos tudatában cselekednek, hogy megvan a „csereember”. Azonban új kapcsolat ide vagy oda, ha nem hagytak időt maguknak arra, hogy elgyászolják a régit, ugyanazokkal a problémákkal fognak szembesülni, amivel nehezen elengedett kapcsolatukban. Így egy hosszú románcból áttáncolni egy újba azért sem tanácsos, mert ugyanazt a sebzett énünket visszük bele, amitől szeretnénk megszabadulni. Csakhogy az emocionális sebek lassan gyógyulnak, a gyógyírt pedig – ha fájdalommal váltunk el az elődjétől – csak a legritkább esetben hozza meg a gyorsan érkező utód.

Túlidealizált exek

No és megeshet az ellenkezője is: úgy érezzük, senki nem léphet az exünk nyomába. Ez is csak azt jelzi, hogy korántsem vagyunk túl rajta. Egy-két óvintézkedést azért foganatosíthatunk a folyamat felgyorsítása érdekében: ilyen a közös fotók, emlékek, tőle kapott tárgyak gyors elpakolása. Szintén a lelki sebeink gyógyításának kedvez, ha felhagyva az éhezéssel vagy éppen a falási rohamokkal, extra figyelmet fordítunk arra, hogy ne úgy tűnjön: a szakítás miatt már feladtuk magunknak az utolsó kenetet.
Ami viszont az önsanyargatásnál is fontosabb, hogy mindenféle önámítás nélkül átgondoljuk – és most az egyszer tényleg anélkül, hogy mentségeket keresnénk szegény balfékként viselkedő férfinak –, miért is ért csúf véget a kapcsolat? Megérdemli azt, hogy azóta is szívósan gyászban ringatjuk magunkat? Megszolgálta-e azt a reményt, amivel mindennap kelünk és fekszünk, bízva abban, hogy még visszaforgatható az idő kereke? Tényleg biztos, hogy jó lenne újratákolni valamit, ami egyszer már csúnyán a darabjaira hullt?

Elvonási tünetek

Egy elmúló kapcsolatnak is szüksége van gyászidőszakra. És még ha eleinte nem is látszik a fény az alagút végén, csak a kisírt szemeink reggel a tükörben, akkor is tudni kell, hogy a nehezén előbb-utóbb túljutunk. Ugyanakkor kétségtelen, hogy még ha az eszünkkel tudjuk is, hogy a legjobb, ha külön folytatjuk tovább, a szívünk gyakran mást dobog. Ilyenkor – ha valóban szeretnénk végre lezárni azt a korszakot – csak a teljes zárlat segíthet. A telefont nem felvenni, SMS-ekre nem válaszolni, közös ismerősöknek nem panaszkodni, nem hívni, nem keresni, nem üzenni. Persze azt senki sem ígérheti, hogy mindez fájdalommentes lesz. Sőt, hasonló szenvedések várhatnak ránk, mint egy szénhidrátfüggőre, akitől elzárják az összes édességet. Ilyenkor minden eszközt meg kell ragadni a feszítő fájdalom levezetésére: sírjunk, toporzékoljunk, törjünk tányérokat, kiabáljunk, fussuk körbe kétszer a Margit-szigetet. Egyet ne tegyünk: ne essünk vissza!

Lejárati dátum

Attól, hogy a kapcsolat véget ér, még nem kell minden közös emléket törölnünk a fejünkből. Ez amúgy is lehetetlen volna. Sőt, megeshet, hogy valaki túl élénken élő emléke több kapcsolaton át kísért minket, és emiatt nincs az az új szerelem, aminek tiszta szívből át tudnánk adni magunkat. Pótcselekszünk. Új férfiak, új ágyak, új viták, új szakítások. És a lelkünkben még mindig az a régi, kitörölhetetlen név. Mennyivel könnyebb lenne, ha egy már véget ért kapcsolatnak is lenne lejárati dátuma. És tudnánk, hogy ha beköszönt az a nap, többé nem lesz része az életünknek.
A kísértő exeket gyakran arra használjuk – akaratunkon kívül –, hogy megvédjük magunkat az újabb csalódástól. Azért nem merünk elmélyedni egy új szerelemben, mert attól tartunk, ugyanúgy megütjük majd a bokánkat, mint előzőleg. Ilyenkor pedig mindig bebújunk az ex régen látott háta mögé, és azzal védekezünk, hogy számunkra még mindig ő a Number One. Pedig az új kapcsolattól való félelem okát inkább magunkban kellene keresnünk…

Ne légy tapasznő!

Megeshet, hogy bár igyekszünk boldogulni az élet útvesztőiben, mégis elgyengülünk, amikor kezünkben marad a kilincs, vagy lerobban az autónk a dugó kellős közepén. Ilyenkor a krízishelyzet felülírhatja az örök elválásra irányuló elhatározásokat, és máris hívjuk az exet, hogy megmentőként térhessen vissza az életünkbe.
Ilyenkor könnyű a saját csapdánkba esni. Az ex a segítségünkre fog sietni, hiszen az esendő nő segítése egy tipikusan kiteljesedő férfiszerep, amiben elismerésigénye kielégülhet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy újra szerelemre lobbant irántunk. Így aztán jobb, ha a sarkunkra állunk vagy megpróbáljuk más hímneműek segítségét kérni, mert az ex segítő szándékát könnyen félreértelmezhetjük, és újra ott vagyunk, ahol a part szakad.

Csak szex?

Kétségtelenül nagyobbítja az ex vonzerejét, ha a szex „még senkivel sem volt ilyen jó”. Ez a gyakran hangoztatott érv magával hurcolja a félelmet attól, hogy a jövőben sem lesz jobb. Ráadásul a tiltott gyümölcs mindig izgatóbb, és az időnként az ágyunkban landoló exnek is csak az előnyös oldalát látjuk, hiszen a vele járó gondok kívül rekednek a hálószobán. Nincsenek nyűgös esték, kifogások, veszekedések, szétdobált zoknik, makacs hallgatások. Az viszont némileg visszaveti a reményteli jövőt, ha megtartjuk magunkat abban a hitben, hogy nincs nála jobb az egész földkerekségen. Mert ez esetben nem is fogunk jobbat találni.

Önbizalomcérna

Sok tekintetben kényelmesebb a már bevált és lefutott dolgokról fantáziálni, mint azon ügyködni, hogy felkészítsük magunkat az újra. És persze az ember lánya nem tud gombnyomásra hódítani, ahhoz előbb rendet kell teremteni legbelül. Ha a gondolataink nyolcvan százalékát olyasvalaki foglalja le, akivel egyébként minden szálat igyekeztünk elvágni, csak összezavarodunk, és képtelenek leszünk kigyógyulni a szerelmi csalódásból. Erre különösen nagy esélyünk van, ha gyerekként végigasszisztáltuk a szüleink házasságának megromlását, és azt láttuk, hogy ők is csak nagy nehezen tudtak kilépni ebből. A leggyakoribb oka a nehézkes elválásnak, hogy egyszerűen hiányzik belőlünk a múlt elvarrásához szükséges önbizalom. Amíg nem vagyunk biztosak abban, hogy egyedül is nagyszerűen boldogulunk, és nem az ex volt a megfelelő férfi az életünk kiteljesítéséhez, addig mi magunk vonzzuk majd be a múlt kísérteteit.