 |
| Szerzőnk: Tokaji Zsolt |
Egyetemi éveim alatt Nádasdy Ádám tanár úr belénk sulykolta, hogy „minden időjárás szép és minden nyelv gazdag”, épp ezért soha nem mernék arra vetemedni, hogy a magyar nyelv más nyelvek fölött álló különlegességéről, páratlan gazdagságáról zengedezzek. Ez persze nem jelenti azt, hogy szubjektív elfogultságom okán ne az anyanyelvemet tartanám a legcsodálatosabbnak és a legkifejezőbbnek. Legalábbis arra, amire, ahogyan én használom a nyelvet, komplexitásában jobbal eleddig nem találkoztam.
Életem unalmasabb, szürkébb periódusában egy hasonló sorsra kárhoztatott barátommal a magyar nyelv kevésbé publikus, már-már vulgáris rétegeit próbáltuk feltárni. Az egyik ilyen kutatásunk tárgya épp a szeretkezni szóra irányult. Hosszú napok kitartó munkájával – ha jól emlékszem – 400 szó körül raktuk ki a pontot. A képzett alakokkal együtt összesen ennyi szinonimáját találtuk annak, ahogyan egy magyar anyanyelvű szeretkezni tud, illetve ahogy erről írásban vagy verbálisan értekezni tudna.
Joggal merül fel persze a kérdés, hogy ezek a szavak valóban kifejezik-e a szeretkezés különféle minőségi, mennyiségi, esztétikai stb. aspektusait, vagy minden ilyen kísérlet csak durva belemagyarázás lenne. Erre nem tudok egyértelmű választ adni, és alighanem meglehetősen hosszú kutatómunkát igényelne az olyan szavak jelentéstani különbségeinek boncolgatása, mint pl. a nőszik, kuszpitál vagy kufircol. Pedig ugye érezzük a különbséget?
Persze nem baj, ha nem. Mint ahogy arról a bevezetőben már írtam, sokan talán a szeretkezik és a szerelmeskedik szavak között sem tesznek, éreznek semmi érdemleges, a gyakorlatban is tetten érhető különbséget. Pedig szerintem van. Nem is kevés. Szarkasztikusabb hangulatomban úgy szoktam fogalmazni, hogy a szeretkezés és a szerelmeskedés úgy viszonyul egymáshoz, mint az imádkozás és az ájtatoskodás. Én legalábbis a szerelmeskedést valami elképesztően mesterkélt, színpadias, külsőségekkel, pózokkal megrakott felszínes valaminek képzelem, amivel ellentétben a szeretkezés már jóval őszintébb, és ami fontosabb, önzetlenebb és kölcsönös – mert hiszen ideális esetben az imádkozás is egyfajta interakciót feltételez.
Azt viszont be kell vallanom, hogy én igazából se szerelmeskedni, se szeretkezni nem szeretek. Szerelmeskedni talán még soha nem is szerelmeskedtem. A bennem túlságosan is nagy mértékben meglévő önirónia ezt amúgy is megakadályozta volna; ugyanis előbb röhögtem volna el magam, mint hogy a zokni lekerül rólam. Ezzel szemben viszont szeretkezésben már volt részem. Ám ami ilyen helyzetben történt, az vagy feledhető, vagy kifejezetten törekszem az elfelejtésére.
Az, hogy a nők többnyire csak érzelmi kötődésben képesek szexuális kapcsolatot létesíteni, olyannyira közhelyes megállapítás, hogy már egy kvízben is olvastam. Nem is érdemes erről vitát nyitni. De emiatt ne vitassuk el a férfiaktól azt, hogy érzelmi kötődésben ők is képesek, vagy legalábbis törekednek szexuális kapcsolat kialakítására. S ezzel el is érkeztünk ahhoz a momentumhoz, ami miatt azt állítom, hogy én nem szeretek szeretkezni.
Senki sem vitatja, ugye, hogy egy férfit is megérinthet, elbódíthat a szerelem. Arról beszélek, amikor a legkérgesebb lelkű pasik is rímfaragással próbálkoznak, vagy legalábbis gyorsan előkotornak egy Petőfi-kötetet, hogy szavakat találjanak a bennük dúló megfogalmazhatatlan izére. S mily felemelő, amikor olyat olvasunk vagy netán még SMS-ben is elküldjük, hogy aszongya: „Úgy sovárgok tudni, mint még / Nem sovárgá senki sem.” S mi lesz a nagy sóvárgás eredménye? Mi lesz, ha kívánságunk, miszerint: „Hadd legyen hát egy lépvessző, / Egy kalitka énekem, / S a legszebb madárt… egy lyányka / Szívét fogja meg nekem”, teljesül?
Hát a nagy akarásnak, ha nem is nyögés, de bizony gyakorta felsülés a vége. Szerintem sokan találkoztak már ezzel a jelenséggel. Engedve végre a férfi ostromának, értetlenül, mégis megértést színlelve vigasztaltok minket, pasikat, és biztosítotok arról, hogy igenis elhiszitek, hogy ilyen korábban velünk soha nem fordult még elő. Én is mondtam már ezt. Igaz, ma már belátom, hogy hülyén hangzik, de csak azért, mert könnyen félreérthető. Mi az ilyesmit valóban nem csupán a magunk mentegetésére mondjuk, olykor magunk is meglepődünk kudarcunkon. Vagy épp abban bízunk, hogy párunk kiérzi belőle az elismerő bókot, hiszen számunkra nyilvánvaló, hogy mindennek oka a szívünkből-lelkünkből túlcsorduló érzelmek, melyhez foghatót korábban még soha nem éreztünk, vagy legalábbis már nem emlékszünk rá.
Véleményem szerint szerelmesen nem lehet igazán jól „szeretkezni”. Mégis csak ezt a szót használom, mert a többi nem igazán siklana át a szigorú szerkesztőkön, de remélem, minden olvasó ízlése szerint be tudja helyettesíteni. Persze nem azt állítom, hogy a szex csak érzelmek nélkül lenne jó. Dehogyis, sőt! Itt csak arányokról van szó. Egy férfi számára a szexuális együttlét elsősorban és túlnyomórészt az érzéki örömök ünnepi parádéja, melyben az érzelem egyfajta nagyon különleges fűszer, ami hozzájárul a tökéletesség érzéséhez. Nem véletlen, hogy a szexet fizetős szolgáltatásként igénybe vevő férfiak legtöbbje akkor áradozik igazán a tökéletes együttlétről, ha a szolgáltató hölggyel kapcsolatban „barátnős feelinget” vélt felfedezni vagy érezni. (Lásd Bérnőstények és makktársak.) A férfi számára viszont a jó szexnek nem szükséges feltétele az érzelmi involváltság, s mint láttuk, a túlzott érzelmek olykor igencsak destruktívan hathatnak a szexuális teljesítményre.
Van ennek a jelenségnek még egy hátulütője. Egy kapcsolat elején akarva-akaratlanul igyekszünk a legjobb formánkat hozni, a legjobb arcunkat mutatni. Legalábbis igencsak kevés férfiról tudok, aki eredménnyel találta meg élete párját azzal, hogy már az ismerkedés fázisában közölte volna: „Ja, egyébként gyógyíthatatlanul pornófüggő vagyok, imádom az extrém szex legkülönb formáit, és addig nem nyugszom, amíg téged is rá nem veszlek a hármas szexre.” Pláne kizárt az ilyesféle őszinteség, ha a férfi még szerelmes is. Ha szíve vágya betelik, álmai nője enged, ide a rozsdás bökőt, hogy az ágyban is azt lesi majd, hogyan járhatna minél jobban szerelme kedvébe, akár a saját vágyait, igényeit is háttérbe szorítva. A mókás ebben az, hogy az esetek zömében a nő is így van ezzel. Így aztán az egészből egy nagy udvarias előzékenykedés lesz, ami a szerelemtől dúló hónapok alatt bizony-bizony rutinná merevedik. Mindkét fél elhiszi, hogy a másiknak így és csak így jó. Manapság viszont ebben az „agyonkommunikált” világban tudjuk nagyon jól, milyen cefetül nehéz bír lenni, hogy hónapok, esetleg hosszú évek után valóban őszintén valljunk arról egymásnak, mi jó, mi lehetne jobb, vagy mi az, amit egyenesen ki nem állhatunk.
Egyszóval én nem szeretek szerelmeskedni, sem szeretkezni. De szerintem azok sem, akik valóban örömüket lelik a szexben. Nyilván nem véletlen, hogy én még sohasem hallottam egyetlen, az eksztázisig hajszolt nőtől sem, hogy „gyere, gyere, szeretkezz meg jó keményen!”.
