| Ne vesztegesd az időd! |
| Készítsünk mérleget! Az egyik serpenyőbe soroljuk fel azokat az indokokat, amiért nem látjuk a kapcsolat jövőjét, a másikba pedig azt, hogy mi az, ami mégis benne tart minket. Ez segíthet a tisztánlátásban. Ne várjunk csodát! Nem szabad elvárni egy embertől, hogy gyökeresen megváltozzon. Akárhogyan is szeretnénk átformálni, egy másik férfit nem fogunk tudni kifaragni, maximum egy kicsit szobrászkodhatunk rajta. Ne dőljünk be a sokadszorra tett ígéreteknek! Amikor újabb esélyt adunk, arra is új eséllyel szolgálunk, hogy még távolabbra taszítsa magát a szívünktől, hiszen benne van a pakliban, hogy újra csalódnunk kell. Ha már nem vagyunk boldogok mellette, jobb ezeket a köröket megspórolni. Ne hagyjuk befolyásolni magunkat! Egy szakítás mindig saját döntésből kell szülessen, hiszen mi éltünk az adott kapcsolatban, tanácsadóink csak kívülről bíráskodnak. |
De amikor aztán betelik a pohár, a folyamat visszafordíthatatlanná válik. Egyre inkább érezzük, hogy túl sok már a tüske bennünk, hogy ezer éve nem nevettünk egy jót, hogy kettőnk ügye valahol megrekedt, hogy ő már csak egy idegen, és ahhoz, hogy újra mosolyogni tudjunk, nélküle kell tovább folytatnunk. És ez az a pont, amikor már bármilyen apróság megadhatja a végső lökést ahhoz, hogy lezárjuk a kapcsolatot. Hiszen önmagunkban valószínűleg már jó ideje lezártuk
Öt nő meséli el, nála mi verte ki a biztosítékot.
Volt képe tesztelni
Vannak férfiak, akik gyávák szakítani. Más taktikát választanak. Elhitetik a nővel, hogy igazából ő akar kilépni a kapcsolatból. Így történt Ramónával is, aki állítása szerint ma már azonnal venné a vészjósló jeleket. Ennél csak azt látja tisztábban, hogy túl sok időt fecsérelt el egy önbizalmát felemésztő kapcsolatra, amelyben nem sokáig jutott neki boldogság.
Tomi volt az első igazán komoly barátom. Talán ezért ragaszkodtam hozzá vakon. 19 éves, vagyis nagyon fiatal voltam, amikor összejöttünk. Valamiért nem akartam észrevenni, mennyire nem illünk össze, mennyire mások a céljaink. Két évig tartott a kapcsolatunk, de az utolsó hetekben már csak önmagam árnyéka voltam. Az egykor mindig vidám, nagyszájú lány eltűnt, és helyére egy önbizalom-hiányos, megtört valaki lépett.
Előfordult, hogy a rokonaihoz utaztunk, és gyakorlatilag egész nap egy szót sem szólt hozzám, levegőnek nézett. Mégis kellett az a bizonyos utolsó csepp. Késő estig dolgoztam aznap, hullafáradtan estem be hozzájuk (az anyjával és az öccsével élt). Egy női kabátot pillantottam meg az előszobában, kiderült, hogy egy kolléganője van ott, sőt náluk is alszik. A lány ott szaladgált egy szál pendelyben. Végül mindenki behúzódott a saját zugába (a lány egy másik szobában aludt), én pedig egy ágyba kerültem egy ellenséggel. Feküdtünk a sötétben, a szívem hangosan vert a megalázottságtól, aztán egyszer csak feltört belőlem a kérdés: »Mit keres itt a kolléganőd?« És erre a válasz: »Csak teszteltem, hogy reagálsz.« Ha még lett volna bármiféle közlekedés, azonnal felöltözöm, és eljövök. Így azonban valahogy kihúztam az éjszakát, és reggelre rájöttem, hogy már egyáltalán nem szeretem ezt az embert. Nem is érte meglepetésként, amikor pár nap múlva megmondtam neki, hogy vége.
Már nem figyelt rám
Ha a nő kezdeményezi a szakítást, nagyon sokszor a figyelem hiánya áll a háttérben. Áginál ez eredményezte az utolsó cseppet is.
Régóta rezgett már a léc, sok volt a betartatlan ígéret, az oda nem figyelés és a lemondott program. Az utóbbiak miatt egyre többször úgy éreztem, hogy a barátai és az öccse fontosabbak számára, mint én. Az utolsó csepp egy szombat estén csordult ki, amikor megbeszéltük, hogy az élsportoló öccse versenye után hármasban vacsorázunk. Nyolcig vártam, majd telefonáltam, hogy én már igencsak éhes vagyok, mégis mikor megyünk. Azt a választ kaptam, hogy ők valójában fáradtak, inkább otthon maradnak, és rendelnek egy pizzát. Az, hogy én ehhez csatlakozzam, fel sem merült benne. Nagyon rosszulesett a dolog, így átmentem egy barátnőmhöz, hogy ne marcangoljam magam egyedül otthon. Hazafelé megálltam a párom háza előtti parkolóban, és felhívtam, hogy jöjjön le, és beszéljük ezt meg. Kiderült, hogy nincs is otthon, átment az egyik haverjához. Na, ez volt az a pillanat, amikor a lakása kulcsát bedobtam a postaládájába. Utána már hiába várt rózsa a szélvédőmön hajnalban, hiába voltak bocsánatkérő telefonok, ezt már minden további próbálkozás sem tudta rendbe hozni.
A szája sarkában maradt a hab
Egy fénykorát élő, szenvedélyes szerelem idején még bájosnak hatnak a másik hibái, furcsa szokásai. Idővel azonban egyre élesebben látjuk a tökéletlenségeket, amelyek akár a szakítás ürügyéül is szolgálhatnak. Akárcsak Fruzsiéknál:
Hatalmas, elemiösztön-féle szerelem volt a miénk, még az sem zavart, hogy két évvel fiatalabb nálam. Az idő múlásával egyre sűrűsödtek az összezördüléseink a féltékenységi rohamai miatt, és ahogy a viták állandósultak, úgy halványodott az iránta érzett szerelmem is. Egy idő után már nem láttam benne azt a férfit, akibe beleszerettem: azt a nagyon sármos, nagyon okos, sportos, sikeres fiút. A hibái viszont mintha növekedésnek indultak volna, ahogy két év után végleg lehullt a szerelem okozta hályog a szememről. Már az is zavart, hogy fürdés után mindig vakarta a lábát, vagy hogy furán nevetett. A kaput végül bármilyen prózai is egy reggelihez elfogyasztott tejeskávé tette be. Mindig is úgy itta, hogy ott maradt a szája sarkában a »cucc«. Ám ez a legutolsó végzetesnek bizonyult. Csak néztem őt, és éreztem, hogy részemről a dolog elmúlt, és pontot kell tenni a végére. Így is lett.
Az erősebb inger elnyomta a gyengébbet
Mi különbözteti meg az Igazit a nem igazitól? Ezt racionális érvekkel nehéz volna körülírni, talán éppen elegendő, ha ilyenkor a megérzéseinkre hagyatkozunk. Akárcsak Dorka, aki ma már boldog feleség és anyuka.
20 éves koromban ismerkedtünk meg, nyolc évig tartott a kapcsolatunk. Az első két évben megszelídíteni akartam, a második két évben összecsiszolódni akartam vele. A következő négy évben azonban egyre csak lankadt az iránta érzett rajongásom. A magamnak kitűzött feladatomat teljesítettem: olyanná változtattam, hogy már más nők is elismerően fordultak utána. Nem voltam tisztában azzal, hogy nem a saját képünkre kell alakítgatni a társunkat, hanem olyannak kell elfogadni, amilyen. Az utolsó négy év a megszokás és ragaszkodás szellemében telt el, kellemesen, lábvizesen, de azért eseményekben bővelkedően. Ám amikor hazaértünk, gondolatban csak egy 80 éves, újságot olvasgató tatát és egy 80 éves, kötögető nyanyát láttam magam előtt, akik ülnek a nappaliban, és hallgatják a »Ki nyer ma?«-t a rádióban, mert az is jobb, mint beszélgetni a semmiről. Ez a kép mindig megijesztett. Végül egy másik férfi segített hozzá az utolsó csepphez, aki ma már a férjem, és minden egyes nap nőként és társként tekint rám. Ez az érzés segített meghozni a döntést, hogy nyolc év után ki merjek lépni az előző kapcsolatomból. Az erősebb inger elnyomta a gyengébbet.
A legrosszabbat hozta ki belőlem
Juli a közelmúltban vált el a férjétől. A gyerekek miatt sokáig lenyelte férje hűtlenkedését, de az eltúlzott tolerancia a legrosszabbik énjét hozta ki belőle. Ekkor már tudta, hogy lépnie kell
Az utolsó idők vitái már olyan reakciókat váltottak ki belőlem, amelyektől már én is megrettentem. Annyira felbőszített, hogy szó szerint üvöltöttem vele, és ilyenkor egyáltalán nem válogattam meg a szavaimat, káromkodtam, mint egy kocsis. Sajnos a két kisgyermekünk is tanúja volt ezeknek a kitöréseknek, amelyektől pedig szerettem volna őket megkímélni. Néha úgy éreztem, hogy az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot, és már nem tudom magam kontrollálni. Nem tetszett az a nő, akit kihozott belőlem, viszont hozzásegített ahhoz, hogy soha ne tántorodjak vissza a döntésemtől. Elváltam, és azóta sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok.
Szeretnéd, ha a te történeted is tanulságul szolgálna mások számára? Szólj hozzá a Szeressünk rovat jövő heti témájához: Mi a baj a rendes pasikkal? Megbízható, őszinte, kedves, figyelmes társra vágyunk, mégsem becsüljük meg korunk rendes fiúit. A rendes fiúk ugyanis távol esnek a mai férfiideáltól, nem rámenősek, nem hajszolják a divatot, nem tartanak több vasat a tűzben, nem tarolnak le minket, mint egy hurrikán, és első pillantásra nem tűnnek túl izgalmasnak. Miért nem adunk nekik esélyt a bizonyításra? Miért él sokuk egyedül?
Írd meg idevágó történetedet vagy a véleményedet, és persze várjuk rendes fiúk jelentkezését is a zs.bakos@sanomabp.hu e-mail címre.
