Húsz- és negyvenéves korunk között vagyunk leginkább kitéve a szakításnak – legalábbis számszerűségét és gyakoriságát tekintve. Ebben az időszakban szembesülünk legtöbbször a szerelem boldogtalanabbik oldalával. És bár legtöbbször azzal vigasztaljuk magunkat, hogy ahogy a testünk is fejlődik a fizikai igénybevételtől, a lelkünk is harcedzettebb lesz a szakításoktól, ez sajnos nem igaz. Mert újra meg újra is nehéz megélni. Már megint egy kudarc. Már megint egy lezárandó fejezet. Már megint egy nehéz időszak kezdete.
Mert eleinte – ha valóban szerettünk, és nem egyszerre hunytak ki az érzelmek – pokoli. A hiány (a jóé, a rosszé, a megszokásé? – nem is tudjuk már) szinte hasogat, a szemetes színültig van telesírt zsebkendőkkel, a tükörből egy puffadt, kétségbeesett női arc néz vissza ránk, akkora szem alatti karikákkal, mint a Mariana-árok. Minden távolinak, ijesztőnek és reménytelennek tűnik, kiváltképpen az a feltételezés, hogy valaha is túljutunk ezen a lelketlen tengődésen, amikor a reggelek és az esték egyformán tök pocsékak. Hirtelen ránk szakadt az egyedüllét – annak minden terhével. De nem csak terhei vannak! Csakhogy ahhoz, hogy észrevegyük, mennyi jót tartogathat számunkra, ideje eloszlatnunk néhány tévhitet.
1. „Barátok azért még maradhatunk…”
Nos, ez a jelen helyzetben nem olyan jó ötlet. A barátság azoknak való, akik semmilyen mélyebb érzelmet nem táplálnak egymás iránt. Szóval, ha elszántan keressük egy férfi társaságát, aki nem olyan régen kidobott az életéből minket, magunk alatt vágjuk a fát. Egyrészt azért, mert nyilván nem véletlenül döntött a szakítás mellett, másrészt, mert az addigi önösszerakási kísérleteinket csúnya visszaesés követheti. Mindezért annak kósza látszatát kapjuk, hogy még egy szemernyit fontosak vagyunk neki. A szakító fél gyakran vigaszdíjnak szánja az utólagos potyaszexet, és át sem gondolja, hogy ezzel hamis reményeket ébreszthet a másikban. Ráadásul ezzel rétestésztaként nyúlik tovább az elválás időszaka. Mint mikor a társasjátékban azt mondják: lépj vissza a start mezőre!
2. „Elhagyottnak lenni rosszabb, mint elhagyónak”
E két „szerep” összevetése olyan, mintha azt szeretnénk összehasonítani, hogy megfagyni vagy megégni fájdalmasabb érzés. Gyakran azt gondoljuk, hogy az elhagyott jobban szenved, hiszen a döntés váratlanul érte, de ahol közös múlt van (pláne, ha ez a múlt életünk egy meglehetősen nagy szeletét is képezi), akkor bizony a szakító félnek sem leányálom. Ott van nekik a lelkiismeretükkel folytatott küzdelem, a bűntudat, mindez a döntésük helyességét illető kétségekkel megfejelve. Nem beszélve az elhagyott (titkos) szövetségeseitől kapott szidalmakról, amelyek még a legkeményebb egót is megtörhetik. Ez különösen azokat sújtja, akik például előbb buktak le egy harmadikkal, mint hogy véget vetettek volna a meglévő kapcsolatnak. Az elhagyottat egészen más érzések gyötrik, de legalább az imént felsoroltakkal nem kell megvívnia. Ha osztani-szorozni kellene, bármit is mutat a látszat, a fájdalom legtöbbször igazságosan oszlik el.
3. „A szakításban nincs semmi jó”
Magában a szakításban tényleg nincs. Az utána következő időszak azonban időt és lehetőséget kínál arra, hogy számot vessünk az életünkkel, és tisztázzuk magunkban a vágyainkat és a további céljainkat. De a legfontosabb annak felismerése, hogy a boldogságunk, illetve emberi értékeink nem egy másik embertől függenek, hanem elsősorban rajtunk múlnak. Persze jöhetnek órák, amikor az önsajnálat elhatalmasodik rajtunk, de minél többször és minél gyorsabban sikerül legyőzni, annál inkább tudatában leszünk a bennünk rejlő erőnek. Aki szenved, az intenzívebben él meg mindent, többet gondolkodik, amiből kreatív megoldások születhetnek. Akármilyen furcsán is hangzik, minden egyes szakítás fejlődésünk fontos állomása.
4. „A nők jobban szenvednek a szerelmi bánattól, mint a férfiak”
Kutatások bizonyították, hogy a férfiak több testi tünetet produkálnak egy szakítás fájdalmas időszakában. Átmenetileg 90 százalékuk szenved alvásproblémáktól, étvágytalanságtól, emésztési gondoktól, ez az arány a nőknél csak 75 százalék. Egy kaliforniai pszichológusnő szerint a férfiak eleve gyakrabban esnek boldogtalan szerelembe, mivel jobban hajlanak rá, hogy jelentékenyebbre becsüljék vonzerejüket, mint amilyen az valójában. Ráadásul az egyedül töltött idővel arányban nőnek az igényeik, nem adják alább a „szupernőnél”. Ezért szeretnek bele gyakran olyan nőkbe, akik jóval attraktívabbak, mint ők maguk, így a meghódításuk sansza is eléggé leredukálódik. És bár a csalódást rosszabbul viselik nálunk, máshogy is vigasztalódnak, mint mi. Otthon pityergés helyett inkább pótcselekvésekbe menekülnek. Még több munka, még több buli, még több randi. Ráadásul míg tíz nőből kilenc megbeszéli másokkal a csalódásait, addig csak minden harmadik férfi osztja meg valakivel a bánatát.
5. „A szenvedős részt át lehet ugrani”
Sajnos, ez sem igaz, viszont egy tiszta szakításnál azért mindenképpen könnyebb a lefolyása. A tányércsapkodós, vádakkal teli vagy a minden átmenet nélküli slussz sokkal nagyobb károkat okoz, mint egy mély, tiszta és baráti beszélgetés az expárunkkal. Szintén enyhítő körülmény, ha már a kapcsolatban felkészítjük magunkat erre a lépésre. Ezzel egy kicsit előkészítjük új életünket, ahelyett, hogy minden figyelmünk a közös – de már nyilvánvalóan nem működő – életre szűkülne. Persze minderre csak akkor leszünk képesek, ha elhajítjuk a szemellenzőt, és szembenézünk a változás kihívásaival. A barátokkal töltött idő vagy az új elfoglaltságok segíthetnek abban, hogy amikor a kapcsolat végére ténylegesen pont kerül, ne egy fekete lyukba zuhanjunk. Így nem az egész világ fog összeomlani bennünk, csak egy szelete.
6. „Valószínűleg az örökkévalóságig nem jön új szerelem”
Tény, ami tény: előre nem jósolható meg, mennyi időt kell szingliként töltenünk. Van, aki már másnap belebotlik a következő nagy szerelembe, mások csak hónapok múltán. Ám ezekben az időszakokban sem szabad bezárkózni a lakásba. A miniafférok is lopnak némi eufóriát az életünkbe, még ha rövid ideig is. Ha valaki viszont még egy évvel a szakítás után is az exe után vágyakozik, annak érdemes szakember segítségét kérnie. Az érzelmek elmúlásának legszembetűnőbb tünete egyébként az, amikor az elhagyónkkal véletlenül összefutva feltesszük magunknak a kérdést: miért is voltunk annyira oda érte, hogy kis híján belepusztultunk a szerelmi bánatba?
7. „Ha dobtak, biztosan egy selejt vagyok…”
Amennyiben ez a gondolat hűséges kísérőnkké válik, úgy biztos, hogy önértékelésünk kedvesünk viselkedésétől függött. Másrészt egy fájdalmas szakítást követően nem mindig megbízható az énképünk, így nem is szabad bedőlnünk neki.
Egy szakításnak számtalan oka lehet, de ha azt a konzekvenciát vonjuk le belőle, hogy értéktelenek vagyunk, és a jövőben lasszóval sem tudunk majd férfit fogni magunknak, csak a saját energiáinkat csapoljuk. Kár érte, mert a gyógyuláshoz, no meg a későbbiekben majd a hódításhoz is sok pozitív energiára lenne szükségünk…
Tippünk: próbáld ki Te is Párkereső szolgáltatásunkat. Klikk ide! »
