A férfi-női eltérő kommunikáció egyrészt a hagyományokra vezethető vissza. A társadalom elvárja a nőktől, hogy nőiesen, a férfiaktól, hogy férfiasan viselkedjenek. Ennek tükrében az erősebbik nem legyen a domináns, gyengébbik nem pedig az alárendelt szerepet játssza. Ez a viselkedési forma belénk rögzül, s az életünk minden területén, szavakban és tettekben próbáljuk érvényesíteni.
Az eltérés velünk született
Miért ez az eltérő stílus? Több ezer évvel ezelőtt kell keresnünk a választ! Az őskorban a férfiak fő feladata a vadászat és az élelemszerzés volt. Ez vezetett ahhoz, hogy a férfiak megtanulták fontosság, hatékonyság szerint értékelni a különböző feladatokat. Eközben a nők a kommunikációra, valamint a gyermekekkel és a családtagokkal ápolt kapcsolatokra koncentráltak, és az agyuk is ebbe az irányba fejlődött. A férfiak megtanulták egyedül megoldani a problémákat, így nem érzik szükségét másokkal megvitatni azokat. A nők ezzel szemben szeretik a párbeszédet: szükségét érzik annak, hogy megvitassák kétségeiket mással. Ezért van az, hogy amikor egy nő beszélget egy férfival, a férfi azt gondolja, egy probléma megoldásában kérik a segítségét, pedig a nő valójában csak meg szeretné osztani valakivel az érzéseit. Amikor pedig egy férfi úgy érzi, kifejezi a nő iránti szeretetét azzal, hogy megpróbálja megoldani a problémáit, vagyis kioktat, a nő bizonyítva érzi, hogy a férfi képtelen őt meghallgatni.
Másként szeretünk
A kommunikációs félreértések legnagyobb oka, hogy egymástól eltérően fejezzük ki a szeretetünket. Meg kell, hogy értsük, hogy ami az egyikünk számára a szeretet kifejeződése, az a társunknak bosszantó korlátozás is lehet. Ha például egy nő este arról kérdezgeti a férjét, hogy milyen napja volt, mit csinált, merre járt, az a férfi számára a függetlenség csorbításának a jele lehet, ha viszont nem kérdezi meg, akkor azt érezheti, hogy feleségét már nem érdekli, hogy mi van vele. Házasságunkban folyamatosan az összetartozás és a függetlenség érzékeny határain kell egyensúlyoznunk. Szeretnénk érezni összetartozásunkat, de ha ez túl szorossá válik, aggódunk függetlenségünkért. Ha azonban túl nagy a függetlenségünk, nem érezzük elég erősnek az összetartozást. Ördögi kör ez, amiből azért van kiút!
Tények, amiken nehéz változtatni
• A férfiak – az erősebbik nem lévén – kikövetelik a kommunikáció során a vezető szerepet, ők választják meg a témát, míg a nők általában elfogadják ezt, és alkalmazkodnak.
• Nem ritka, mikor a férfi leereszkedik a nőhöz, és a gyengébbik nem szemével próbálja megmagyarázni álláspontját, ezzel is fitogtatva erejét. A nők többet mentegetőznek, elfogadják a másik véleményét, mintegy magukat tüntetik fel alsóbbrendű szerepben, így hódolnak be férfi társaiknak.
• A férfiak szeretnek vitatkozni, kétségbe vonni dolgokat, s a saját igazukat bizonyítgatni, sőt ha félbeszakítjuk őket, azt nagyon nehezen viselik el.
• A nő inkább érvel, belátja más igazát, s ha belevágnak mondandójába, nem veszi sértésnek.
• Amíg a nők egy-egy társalgás során a problémákat akarják megbeszélni, lelkileg megnyugodni, addig a férfiak máris megoldást keresnek, hasznos tanácsot adnak.
• Érdekesség még, hogy a férfi fő indítéka a kommunikációban az információszerzés, addig a nő csupán egy kellemes beszélgetésnek szeretne részese lenni.
| Figyelem!
A kivétel erősíti a szabályt! Vannak nők, akik kommunikációjuk során több, a férfiakra jellemző tulajdonságot alkalmaznak, s akadnak férfiak, akik nem veszik fel az átlagos férfimagatartást! |
Újra egymásra találni
Sokan azt tartják a problémák egyetlen jó megoldásának, ha beszélgetni kezdenek. Ez azonban önmagában sokszor egyáltalán nem célravezető, sőt a feszültség további fokozódásához is vezethet. Ezekben a kommunikációkban ugyanis mindenki a saját álláspontját, a saját igazát igyekszik erőltetni. Azt akarja, hogy a másik ezt fogadja el, társa álláspontját azonban folyamatosan cáfolni próbálja. Ez természetesen tiltakozáshoz, a saját álláspont még vehemensebb védelméhez és a másik nézeteinek még hevesebb támadásához vezet. Ezek a beszélgetések tehát csak akkor lehetnek eredményesek, ha megváltoztatjuk a saját nézőpontunkat is. Ennek az egyik eszköze az, ha megpróbáljuk a helyzetet a másik szemével nézni, s elgondolkodni azon, hogy mit jelenthet számára a viselkedésünk, s az, amit mondunk neki. A megértés másik útja az úgynevezett „harmadik szem technika”, vagyis az a módszer, amikor nem a saját álláspontunkból, de nem is a társunk szemszögéből nézzük a helyzetet, hanem egy elképzelt kívülálló, egy harmadik személy nézőpontjából. Barátaink, ismerőseink esetében gyakran jól látjuk, hogy mi okozza a konfliktusaikat, s úgy véljük, hogy a helyükben tudnánk a megoldást is. Más emberek velünk vannak így. A „harmadik szem technika” éppen ezt célozza: nézzük meg a problémáinkat a kívülállók szemével, hátha így könnyebb lesz megoldást találni!
