A szerelem titokzatos. Rejtélyes annak, aki megéli, de sokszor még a kívülállók számára is megmagyarázhatatlan. „Csak tudnám, mit eszik rajta…” – ez a kérdés bizonyára sokaknak ismerős, s a rá adott válasz talán még inkább: „Hagyd, szerelmes.” Ha valakit tényleg szeretünk, elsősorban nem is azért akarunk vele lenni, mert jóképű, szép, okos vagy kedves, hanem hogy minél inkább egyek legyünk vele: legszívesebben beköltöznénk még a gondolataiba is, s mivel ez lehetetlen, hát legalább próbáljuk megismerni és megfejteni azokat. Úgy hisszük, az igazi társ nélkül élni sem tudnánk: lényére fizikailag, lelkileg és szellemileg is szükség van ahhoz, hogy önmagunkat kiteljesíthessük.
Úgy érezzük, vele élünk igazán
A szerelmesek a másikra mint megtestesült ideáljukra tekintenek. Amikor ez az érzés kölcsönös, mindketten legyőzhetetlennek érzik magukat. „A szerelem egyik jele az erős önbizalom és a külvilág véleménye iránti közömbösség – mondja Almási Kitti pszichológus. – A másik tekintete, érintése, sőt a puszta jelenléte egyszerre nyújt megerősítést, biztonságot és örömöt a feleknek. Ilyenkor egyedinek és pótolhatatlannak érezzük magunkat, és az ebből következő boldogságérzet és kiegyensúlyozottság csakugyan képes megszépíteni az embert.”
Folyamatosan vágyunk rá
A szerelem együtt jár a másik iránti állandó vággyal. Az érzés minden gondolatunkra rátelepszik, olykor nem is tudunk másra koncentrálni. A beteljesedés elengedhetetlen állomása a szexuális együttlét. Csakhogy ez szerelmesek esetében nem pusztán a vágyak kielégítését jelenti – ők egészen más dimenzióban élik a nemi életüket. A hangsúly nem a fizikai aktusra, hanem egymás érintésére, a szinte éteri együttlétre helyeződik. Mivel az együttlétre folyamatosan szükségük van, a szerelmesek igyekeznek állandó testi közelségben lenni. Otthon, étteremben, utcán, autóban sem engedik el egymást. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a kezdeti vágy lankadása nem jelenti a szerelem elmúlását. A heves első ciklus után is gyakran előfordul, hogy egy érintés, egy pillantás vagy egy kedves gesztus is képes elárasztani a szervezetet endorfinnal. Ez pedig bizonyíték arra, hogy szerencsés esetben a szerelem időskorig is kitarthat.
Félünk, hogy vége lesz
A szerelem egyben félelmet is hordoz. Félelmet attól, hogy elveszítjük kedvesünket, hogy eltűnik az életünkből boldogságunk forrása. Mivel a szerelem nagyon magasra repít, ez a magasság felébreszti bennünk az aggodalmat, hogy könnyen mélyre zuhanhatunk. Szorongani kezdünk, elveszítjük korábbi magabiztosságunkat, viselkedésünk menekülővé, gyanakvóvá, sokszor hisztérikussá válhat. Sokan ezt az állapotot mondják féltékenységnek, ennek a kiváltó oka pedig az, hogy úgy érezzük, a másik már nem szeret minket annyira. Egyre hajthatatlanabbak leszünk, akkor is, ha ismerőseink szerint feltételezésünk teljesen megalapozatlan. Ez a hozzáállás sokszor képes ténylegesen megrontani a viszonyt. Ha viszont az ebből adódó nehéz pillanatokat, vitákat sikerül átvészelnünk, a boldogság és a megkönnyebbülés együttes érzése kárpótol minket, és a szerelem még jobban megerősödik.
Együtt erősek vagyunk!
A fellángolás jövője lehet bizonytalan. Az igazi szerelmesek viszont nem aggódnak a holnapután miatt. Ha közös feladat vagy megmérettetés elé állítja őket az élet, gondolkodás nélkül belevágnak. Mennek előre „kézen fogva”, hiszen tudják, hogy ott vannak egymásnak. Egymás mellett erősebbnek érzik magukat, és képessé válnak olyan akadály leküzdésére is, ami miatt a környezetük meggondolatlannak vagy sokszor egyszerűen őrültnek bélyegzi a párt. Őket azonban rettenthetetlen közös meggyőződés hajtja, mely szerint ketten együtt sok mindenre képesek.
