3 magyar topdíva. Akik férfiak!

„Az éjszakai élet nagyon kemény. Olyan durva tud lenni, hogy bedarál, ha nem vigyázol magadra. Magához ölel, aztán kiköp” – meséli egyik alanyunk, és többször utal arra, igazából egy „nem létező”, láthatatlan világról kérdezem őt. Egy barátom azt mondta egyszer, nem bír transzvesztitaműsort nézni, mert olyan érzése támad, mint gyerekként a cirkuszban: valamiféle áporodott szomorúság ül ezekben az apró, többnyire föld alatti kis bárokban, és ahogy idősödő férfiak trehányul borotvált arcszőrzettel, „szomorúbohóc-sminkben” playbackelnek a ’80-as évek valamelyik diszkóslágerére, olyan, mintha egy David Lynch-filmben lenne szereplő. Bármekkora egyéni eltérések is rajzolódnak ki a műfaj megítélését illetően, mi a fonákja mellett a színére is kíváncsiak voltunk, és ebben a – kívülről nemegyszer „torznak”, „felháborítónak” és „lélekölőnek” címkézett – világban minőséget, értéket és válaszokat kerestünk. A benne élők saját címkéit.

Nicole, Jessica és Betty Blue is transzvesztita előadók – de az iménti sztereotípiával összeegyeztethetetlen szereplők. Ha kell, szűziesek és gyengék, máskor vérbő madame-ok, hisztis cafkák vagy arisztokratikus úrinők. Aki színpadon látja őket először, magától értetődően „csajozza le” őket, vagy emlegeti a művésznevükön – furcsa érzés is elsőre, amikor az interjúk során a keresztnevüket használva beszélgetünk. Három férfival, akik egymástól egészen eltérő módon határozzák meg magukat mint férfit, máshogy élik meg a nőiességüket a színpadon és a hétköznapokban, az pedig, hogy női ruhát öltve mutatják meg magukat a nagyközönségnek, különbözőképp hangsúlyozódik az életükben. Ahelyett, hogy a szexuális orientációjukat vagy a nemi identitásukat firtatva bonyolódnánk nehézkes definíciókba, arra koncentrálunk, ami mindhármójukban közös. Ez pedig nem csupán a színpadi teljesítmény nívója, hanem a hitelesség. Mert míg a szakmabeliek jelentős része az (ön)iróniára építi a show-t, és velünk nevet saját magán, addig alanyaink produkciója nem a nevettetésre és a nézővel való összekacsintásra alapoz, így egy-egy előadás messze több, mint paródia vagy ügyesen begyakorolt koreográfia – valami, ami túlmutat az imitáció tökéletességén. 

Nicole

Egy neves kozmetikai cég fotózását intézi az interjúra rohanva, előtte esküvői próbasminket készített. Megállás nélkül csörög a telefonja. Civilben csak hátrafogja azt a csillogó, sötét loboncot, a szemeinek pedig gyönyörű, arab metszése van. Éppen két napja láttuk színpadon: úgy ring a csípője, hogy a riói karneválon is megirigyelnék, a lábaival szépségversenyt lehetne nyerni – a kisujjában van minden, amit nőnek nevezünk. Nem puszta profizmus ez, hanem identitás.

„Az ország legjobb melegbárjában kezdtem, az akkori szerelmem nagyon nem örült neki. Bonyolult kérdés ez, hiszen egy melegkapcsolatban a férfi partnered férfit akar, és sokaknak nehezen összeegyeztethető, hogy te női ruhában állsz a színpadon. Persze akkoriban nagyon más volt minden: amikor én kezdtem, 11 éve, mi tényleg királynők voltunk az éjszakában. Mára kicsit megkopott a szakma renoméja.” A tanulóévek a magára találás évei is voltak: 16 centis sarkú cipőben gyakorolt vizes parkettán, és nem csúszhatott el rajta. Meg kellett tanulnia sminkelni, öltözködni, mozogni, újra kellett tanulnia a saját testét, illetve újrafogalmaznia a kapcsolatait és a világot. Azt mondja, már nem érez szakadékot a színpadi és a civil önmaga között. Nincs szüksége allűrökre vagy tudatos kontrollra: a nőiessége egészben van, a testi akadályokat vagy „idegenséget” pedig nem büntetésként éli meg. Mindemellett készen áll arra is, hogy a tudomány és a technika adta lehetőségekkel élve végre a lelki békéje is helyrebillenjen.

„Évekig viaskodtam önmagammal, mert próbáltam szigorúan tartani magam ahhoz, hogy én egy fiú vagyok, aki megjelenít egy nőt, és ez egy produkció. Sokáig dolgoztam így, néha egészen vad és szélsőséges külsővel. Aztán rájöttem, hogy elég ebből: én magamat akarom kivinni a színpadra. Azt, ami én vagyok. A saját kelléktáramból akartam dolgozni. Nyilván vannak klisék, amelyekre az ember támaszkodik, amikor megformál egy-egy karaktert, de az akkor is én magam vagyok. Nincs erőlködés, nincs több szerepjátszás. Nincs olyan, hogy én este nőnek öltözöm. Én én vagyok, csak most épp nem vagyok kisminkelve.”

A színpadi sikerei kézzelfoghatóak, királynő a szakmájában, soha nem teljesít félgőzzel. Nemcsak a teherbírása és a teljesítménye bámulatos, hanem az erőfeszítés is, ahogy ebből a mindennapos elégedetlenségből harmóniát csihol: „Gyűlölök férfi lenni, de az ember soha nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy gyenge vagy kikezdhető legyen, mert felfalják. A hétköznapokban nem a feltűnőség hiányzik, hanem éppen az átlagosság. Hogy jól nézzek ki. Hogy egy átlagos, jó csaj legyek.” És ahogy művészként is pontosan tudja, hová kell tovább fejlődnie, úgy a magánéletében is konkrét, határozott céljai vannak. Kilenc éve él párkapcsolatban, a társáról egészen megejtő tisztelettel és szeretettel mesél, aztán nagyon halkan azt mondja: „Az volt a legnagyobb szerelmi vallomás az életemben, amikor azt mondta a kedvesem, hogy én vagyok élete nője. – Nagyot kortyol a tejeskávéjába, és hozzáteszi: – Olyan rövid az élet, megtanultam, hogy nem engedheted meg magadnak, hogy rosszul dönts, vagy hogy hamis legyél. Majdnem belehaltam ebbe a tapasztalásba, de emiatt tudok most ilyen tartással itt ülni. Nem éri meg boldogtalannak lenni.”

Jessica

„Egy szörpöt kérek, nagyon édesen” – mondja a pincérnek. Óriási sporttáskával érkezik, valószerűtlenül gyönyörű, már-már rajzolt arcú fiú. A sikere záloga azonban nem a fizikai vonzerő. Talán nem kell nagyobb elismerés a pályán, mint az, ha a kollégák is csak szuperlatívuszokban szólnak a tehetségünkről, márpedig Jessica előtt egy emberként hajt fejet a szakma. Mindössze 25 éves. Táncművész, ráadásul válogatott kerettag, a balettintézet mellett diplomája van az orvosiról, nem mellesleg tanár, meséli, de elpirul, és arra kér, ezeket inkább ne írjuk meg, nehogy nagyképűnek gondolják.

A saját történetét messzemenően tipikusnak tartja: gyerekkori vonzódás a női ruhákhoz, kisminkelve szaladgálni otthon titokban, kamaszkori frusztráció, amikor ráébred, a férfiakhoz is vonzódik, fiatal felnőttként pedig hosszas önmarcangolás, véget nem érő titkolózás, és a vágy, hogy ő is „normális” lehessen. Mostanra egy magabiztos, határozott fiú ül velünk szemben: „El kellett fogadnom magam, mert hamar rájön az ember, hogy más kijárat nincs ebből.”

„Amikor Pestre érkezve először láttam transzvesztitaműsort, hihetetlenül megfogott. Nagyon tudtam vele azonosulni. Idilli, nem létező világnak láttam, amely – ha csak öt percre is, de – kizökkent a hétköznapi valóságból. Olyan dimenzióba repít, amelyet ha nézel, csak annyit érzel, hogy nagyon-nagyon jó és szép.” Az első fellépésekor egyetlen darab ruhája, parókája és szemceruzája volt csupán, de ebből a kevésből is a legtöbbet akarta kihozni: „Sokakkal ellentétben engem mindig a művészi oldala érdekelt ennek a világnak, hogy hogyan lehet több és tökéletesebb. Azt hiszem, ezt még soha nem mondtam ki, de egy-egy ilyen produkcióval színpadra állni, az maga az önmegvalósítás. Egy olyan nőt vizualizálok ilyenkor, aki nagyon törékeny és szexi, vibráló és szenzitív egyszerre, és egyetlen pillantásával el tudja varázsolni az embert. Mindez nem fér bele a hagyományos férfiimázsba.”

Sokáig érezte, hogy fiúként kevésbé erős személyiség, művésznőként viszont értékesebb, és Jessicaként zsebeli csak be a közönség és a külvilág szeretetét. Aztán, ahogy fogalmaz, egyszer csak magához tért, vagy magára talált. A civil pályája kihívásai és sikerei kerültek előtérbe, a táncművész és a pedagógus pedig idővel méltó „versenytársai” lettek a reflektorfényben tündöklő, ünnepelt nőikonnak. Egy kis vidéki kitérő után most vissza akar költözni Pestre: a profi táncost ugyanúgy visszacsalogatja a főváros, mint Jessicát. „Hiányzik a színpad, a műszempilla, az atmoszféra, az egésznek az íze.” A mai napig kicsit disszonánsnak érzi magában a szerepsokaságot. Érzékeny a sértésekre, de nem tartja lehetetlennek, hogy ezek a tapasztalatok egyszer egyetlen sikeres életpálya állomásai lesznek, amelyre minden szempontból büszke lehet majd. „Máig kihívás, hogy ne negatív dologként hasson, amit csinálok, hanem örömet okozzak vele. Azt hiszem, sok férfi vágyik arra, hogy átélhessen néhány ilyen éteri pillanatot, de óriási bátorság és rengeteg munka kell ahhoz, hogy valóban az lehess a színpadon, ami lenni szeretnél. Ez a fajta légies finomság és törékenység, a smink és a ruhák is mind én vagyok – jó érzés, hogy a frusztrációból értéket is lehet kovácsolni.”

Betty Blue

Utoljára a ’40-es évek dívái tudták így csípőre tenni a kezüket. A mozdulatsor magabiztos kecsességét, az eleganciának ezt a legmélyebbről érkező rutinját maga Cher, az imitált melegikon is megirigyelhetné. Betty a flitteres miniruhában, hatalmas fekete hajkoronával igazi jelenség – a velünk szemben teázgató szőkésbarna fiút azonban egyáltalán nem látni benne. A produkciója mellőz mindenféle nevetséges túlzást vagy pozőrséget: elegáns, magabiztos, világsztárokat meghazudtolóan „színpadképes”. Civilben visszafogott, tiszta tekintetű fiatalember, motivált színinövendék, az egyik legnevesebb iskola hallgatója. „Tíz éve a fellépésekből élek. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan munkám van, ami nem igényel napi nyolcórás elfoglaltságot, és a legkevésbé sem kényszerűség – borzasztóan szeretem. Igaz ugyanakkor, hogy a színészetre koncentrálok a legerősebben, és a jövőben is ezzel szeretnék majd százszázalékosan foglalkozni.”

A karrierje meglehetősen speciális: sokáig nem is gondolt arra, hogy női ruhába bújva álljon színpadra, de a ’90-es évek partikultúrájának néhány meghatározó alakja óriási hatást gyakorolt rá – különösen Lakatos Márk. „Egy egészen furcsa, beazonosíthatatlan külsejű alakot láttam, óriási talpú cipőben, extrém ruhában: már-már androginnek tetsző figura volt – meséli Betty. – Tetszett, hogy egyszer csak megjelenik egy ilyen hangulatember a partin, aki mágnesként vonzza a tekintetet, de ami igazán megragadott, az a nemtelenség volt: ez a se nem fiú, se nem lány külső.”

Elképesztő szereplési vágy élt benne. 16 éves koráig zárt közegben nőtt fel, azt mondja, sokáig azt hitte, egyedül ő ilyen „furcsa ember”, aki a saját neméhez vonzódik. Nehéz gyerekkor és az önemésztés évei után aztán tudatosan építette fel magát. Úgy fogalmaz, hogy az erős öntudaton kívül némi bosszúvágy, valamiféle „csak azért is megmutatom a világnak” típusú hajtóerő fűtötte. „Talán azért, mert sokat bántottak és csúfoltak gyerekkoromban, mintha be akartam volna bizonyítani, hogy ezzel a különbözőséggel igenis ki lehet tűnni: hogy a saját javára fordíthatja az ember. Hogy ezekből az ócska skatulyákból ki lehet bújni. Valamiféle görbe tükör ez a társadalomnak, demonstrálandó, hogy tessék, a másságból építkezni is lehet.”

A partiéra és az óriási talpak után szinte véletlenül csöppent a transzvesztitabárok világába – meggyőződése ugyanakkor, hogy erre születni kell, ez a fajta tehetség adottság. „Tisztában vagyok azzal, hogy olyat tudok, ami az embereket érdekli. Elgondolkodtatni és szórakoztatni tudok egyszerre. Mindig belülről dolgozom, és amit csinálok, az szoros összefüggésben van a lelkemmel – minden műsorszámom rákacsint valahogy az életemre.”

Idővel lehiggadt, a fricska laza profizmussá szelídült, és bár saját bevallása szerint az irónia igenis dominálja a szerepléseit, attól még az önkifejezés meghatározó fóruma egy-egy ilyen alkalom. Azt mondja, érdekes, hogy míg nőként egyre számottevőbb sikereket könyvelt el, párhuzamosan úgy lett a magánéletében egyre férfiasabb és határozottabb. „Maximalista vagyok. Amikor színpadra állok, elsősorban nem szexi akarok lenni, nem csábítani akarok, hanem az a célom, hogy az általam megformált művészt a lehető legtökéletesebben jelenítsem meg.” Akárhányszor láttuk, erőteljes vastapssal jutalmazták.

Fotó: Hajdu András

Forrás: Marie Claire, 2010. május